3. Emotions

Egy hosszú percig csak néztem rá, s csak akkor köszöntem vissza, amikor Debi megbökött, hogy talán a kukaság nem éppen a legmegfelelőbb viselkedés most.

- Szia. - mondtam, s sóhajtottam nagyot.
- Nem tudtam, hogy itt leszel. Ne haragudj... majd... majd jövök, oké? - nézett bocsánatkérően anyjára, s Deb arcáról azonnal leolvastam, hogy mennyire szomorú, noha bólintott neki.
- Miattam ne menj el. Szerintem elférünk itt mindketten. - mondtam ki hirtelen, s ahogy befejeztem, azonnal megbántam. Nem is tudtam, miért mondtam, hiszen abszolút meg sem fordult ilyen a fejemben... talán ezt hívják úgy, hogy ami a szívemen, az a számon?
- Biztos? - nézett rám kérdőn.
- Engem nem zavarsz. - próbáltam lazán mondani, mire bólintott egyet, s végre megmozdult, Debinek, majd Make-nek is adott két-két puszit.
- Szóval akkor pároljuk, vagy mit csinálnunk vele? - néztem Debre.
- Pároljuk. - mosolyodott el, s meg mielőtt a kést visszavettem volna a kezembe, megszorította azt, s egy “köszönömöt” tátogott. Csak bólintottam egyet, pontosan tudtam, hogy mennyire ritkán látja mostanság Taylor-t, hiszen most is forgat. Nem nagyon beszéltem velük ezután, inkább csendben hallgattam, ahogy Tay a kanapén elterülve meséli, hogy mi van most vele. Halvány információkat kaptam ugyan róla, amit Karen és Kellan mesélt, ha róla beszéltek a szívem minden egyes alkalommal vad kalapálásba kezdett, de az mind semmi volt ahhoz képest, amit most művelt. Most is vadul vert, de nem mertem rá nézni. Éreztem, hogy néha rám néz, s szemei elidőznek rajtam, pont emiatt koncentráltam nagyon a zöldségre, majd a húsra, s csak a fülem adtam át hangjának.
- Köszönöm! - mondta Debi, amikor már mindennel készen voltunk.
- Semmiség! - feleltem egy mosollyal kísérve. Valóban semmiség volt, bár nem örültem, amiért végeztünk, hiszen így elkerülhetetlen volt, hogy ne üljek le a tesókhoz a kanapéra. Lassan indultam el feléjük, majd az egyik fotelbe fészkeltem el magam, hiszen Taylor a kanapé egyik végében, Make a másikban ült, így meg érthető okokból nem akartam odaülni közéjük, bár akkor elkerülhettem volna, hogy szemben találjam magam vele, hiszen így pontosan úgy ültem, hogy Make oldalasan, míg ő velem szemben ült. Végig Makena-t néztem, s pár perccel később telefoncsörgésre lettem figyelmes, ahogy Make előhúzta zsebéből a mobilját, a ruhámmal kezdtem babrálni.
- Ron!
- Hmm?? - néztem föl.
- Nem lenne gond, ha ma nem jönnél velem? Mármint ha akarsz, jöhetsz, csak végül házibuliba megyünk, mert ugrott a foglalásunk, és gondoltam nem akarsz most feltűnősködni. - magyarázta.
- Hát, tényleg nem sok kedvem van. Majd legközelebb elmegyünk, és jól kibulizzuk magunk! - mosolyodtam el, s kacsintottam rá.
- Oké. Akkor majd te szervezed. - vigyorgott.
- Megbeszéltük! - somolyogtam.
- Na, kész a vacsi. Segítenétek megteríteni? - szólt oda Deb, így azonnal felpattantam, s a konyhába mentem. Már a tányérokat akartam kivenni, amikor egy kezet éreztem meg a sajátomén, s az egész testemen libabőr futott végig.
- Hagyd csak, majd én. - mondta nyugodtan, s nézett a szemembe. Mindvégig ezt próbáltam elkerülni, de most jól esett így állni, s csak akkor eszméltem fel, amikor Debi ismét megszólalt.
- Csak négyen eszünk. - mondta, a kezem elrántottam, s a fürdőszobába siettem, gyorsan kezet mostam, majd leültem az immáron megterített asztalhoz.
- Segítsek tálalni? - kérdeztem meg.
- Nem kell, egyedül is menni fog, de azért köszi. - bazsalyogott.
- Ugyan! - feleltem, majd amint leültek a tesók is, enni kezdtünk.

~*~

A vacsora nyugodtan telt el, míg én Make-kel diskuráltam, addig Debi Taylor-ral, csak néha volt egy kis csere.
- Nagyon finom volt, köszönöm. - mondtam végül én is.
- Te is segítettel, így ez most a kettőnk műve. - legyintett.
- Akkor köszönöm azt a részt, amit te csináltál. - kuncogtam, mire mindenki nevetni kezdett. Felálltam, segítettem leszedni az asztalt, s bepakoltam a mosogatógépbe.
Mindnyájan a nappaliban ültünk le, s ott folytattuk a társalgást, de pár perccel később Make es Debi egymással kezdtek beszelni, így csendben ültem, és őket figyeltem, s amit a beszélgetés arra terelődött, hogy elszakadt Make-nek pont az a ruhája, amit ma fel akar venni, sejtettem, hogy mi lesz a vége.
- Mindjárt jövünk, csak segít egy kicsit a ruhámmal. - magyarázta Make, s felslisszolt az emeletre Debivel karöltve. Néhány percig csendben ültünk, s mivel kezdett kicsit kínos lenni, úgy döntöttem, meglátogatom a teraszt. Szerencsére már jó idő volt, s az ég is csillagokkal volt teli, egy felhő sem takarta el őket, így azokat kezdtem pásztázni.
- Köszönöm, hogy segítettél... - szólalt meg a hátam mögül Taylor, így óvatosan megfordultam, majd ismét a csillagokra emeltem tekintetem.
- Miben segítettem? - kérdeztem értetlenül.
- Make ajándékában. Tényleg jó választás volt. - állt mellém.
- Szívesen. Egyébként nekem is jól jött, mert így csak ruhát es cipőt kellett neki találnom. - mosolyogtam, s hagytam ennyiben a dolgot.
- Gyönyörű az ég ma este. - állapította meg.
- Igen, az... - feleltem, de nagyon furcsán éreztem magam. Egyfelől nagyon jól esett a közelsége, másfelől viszont kissé kellemetlen is volt, főleg így beszélgetni vele. - Emlékszel, amikor együtt néztük őket? Meg New York-ban. Akkor is ilyen szép volt... vagy talán még szebb is.
- Amikor először mondtam, hogy a szemeid olyan gyönyörűek, mint a csillagok. Sőt, pont olyanok, mint a csillagok. Fényesek mindaddig, amíg boldog vagy. - mondta lágyan. - De igen, akkor valóban sokkal szebb volt az egész.
- Sajnálom, ahogy tavaly viselkedtem. Nem volt szép. - bukott ki belőlem, de ezúttal nem bántam meg egyetlen elhangzott szót sem. Éreztem, hogy már engem néz, így erőt vettem magamon, s én is felé fordultam.

Taylor szemszög

Ahogy felém fordult, melyen a szemébe néztem, mely kissé szomorú volt, de a boldogság egy halvány árnyalata is benne volt. Szemei meg most is elvarázsoltak, pontosan olyan szépek voltak, mint amire emlékeztem. Ugyan ma már nézhettem őket, de nem láthattam, hiszen nem volt hajlandó a szemembe nézni, egy percet leszámítva.
- Nem kell sajnálnod. Kiborultál, ennyi az egész. - válaszoltam. Láttam rajta, hogy minden elhatározása kezd meginogni, ami valószínűleg arról szólt, hogy véletlenül sem fut össze velem, nem beszelünk, és legfőképp semmi közünk nem lesz egymáshoz. Arcát tanulmányoztam, mely egyre elgyötörtebb volt. Valószínűleg csak nekem nem akart több fájdalmat okozni, mert abban biztos voltam, hogy ő mar túllepett rajtam az évek során, de abban nem lehetett biztos, hogy ezt én is megtettem. Ha így gondolja, akkor teljes mértékben igaza volt. Öt es fél év távlatából is ugyanannyira szerettem, nem volt olyan nap, amikor nem gondoltam volna rá. Ahogy ismét a szemébe néztem, már láttam, hogy könnybe lábadtak a szemei, s egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam. Meglepetésemre azonnal körém fonta karjait, s halkan sírni kezdett, a hátát simogattam, miközben ölelése egyre szorosabb lett, s pár perc múltán, amikor már kissé megnyugodott, elhúzódott, s kék szemeivel mélyen az enyémekbe nézett.
- Hiányoztál! Nagyon! - ölelt magához ismét.
- Te is nekem. - suttogtam a fülébe. Nem tudtam, hogy most mit mondhatnék még, hiszen ő teljesen másként értette ezt, mint én. - Gyere. - húztam végül a kert végében levő hintaágy felé, s miután leültünk, megtörölte az arcát, s látszólag nagyon gondolkozott valamin.
- Tudod... amikor elhagytalak. Érted mostmár, hogy miért tettem. De ettől függetlenül én még mindig szeretlek, és ha te is úgy gondolod, akkor megpróbálhatnánk barátok lenni. Kisse elcsépelt szöveg, tudom, de ennyi idő elteltével talán már nem.
- Egyáltalán nem elcsépelt. Ugyan már más lenne a kapcsolatunk, de határozottan szeretném, ha újra jóban lennénk. - közel sem akartam ugyan, hogy csak barátok legyünk, hiszen többet akartam ennél, de nem akartam ismét teljesen elveszíteni. Viszont a mondandójából leszűrhettem, hogy ő már valóban csak baráti szeretetet érez irántam, és nem többet.
- Örülök neki. Tudom, hogy egy kicsit furcsa lesz, de elegem volt, hogy folyton amiatt kell aggódnom, ha idejövök, vagy Kellan-hoz, vagy bárhova, hogy nehogy összefussunk. - magyarázta... szokás szerint be nem áll a szája!
- Igazad van. Csak... tényleg furcsa ez nekem egy kicsit. De... mi lenne, ha holnap csinálnánk valamit ketten? Csak hogy kipróbáljuk, működik, vagy sem. Én nem hozom fel az én sérelmeim – melyek egyébként már nincsenek is – illetve te sem a tied. Szerintem így működni fog.
- Oké... de, mégis mire gondoltál?
- Mondjuk elmehetnénk hajókázni. - emeltem meg egyik szemöldököm.
- Jó. Ott legálabb senki sem zavar. - mosolyodott el.
- Így van. - somolyogtam én is. Csak ültünk egymás mellett, nem csináltunk semmit.
- Nagyon hülyén érzem magam! - nevetett fel.
- Ne aggódj, én is. De azt hiszem, ez most nem csoda. Viszont egy egész napunk lesz arra, hogy ezen változtassunk.
- Igaz. - mosolygott még mindig. A legfurcsább az volt az egészben, hogy ugyan kissé kínos volt ez az egész, nem éreztem úgy, hogy valamit ne mondhatnék el neki.
- Menjünk be, jönnek anyáék. Ha jól gondolom, erre vártak.
- Elég valószínű. - kuncogott, együtt álltunk fel, s mentünk be.

~**~