15. Trickle

Sokáig néztem rá, féltem elmondani neki az igazat. Egyfelől nem akartam, hogy teljesen őrültnek tartson, másfelől, ismerve őt, biztos voltam benne, hogy magát hibáztatná miatta. Így a legjobb megoldást választottam, szemrebbenés nélkül hazudtam.
- Csak ráestem, semmiség. – erőltettem mosolyt az arcomra, s fordultam teljesen felé.
- Ne hazudj!
- Én nem…
- Dehogynem! Tudom, hogy azt teszed. – emelte meg egyik szemöldökét.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni!
- Megígérem, csak mondd már!
- Szóval… – kezdtem bele, de nem mertem a szemébe nézni, így csak a felhúzott lábaimat mustráltam. – Miután beszéltem veled, megpróbáltam felhívni Matt-et. De csak a hangpostája szólalt meg. Eszembe jutott, hogy mondta, hogy elutazik, és csak végszükség esetén lesz elérhető. Mérges voltam. Rád is, meg rá is. Csak… hirtelen elborult az agyam, és az öltöző szekrénybe ütöttem. Tudom, hülyeség volt, de egyszerűen nem is gondoltam át, hogy mit teszek, csak… megtettem. – mire befejeztem, hangom alig hallható suttogássá halkult, s éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadnak. Egy másodperc múlva Taylor magához húzott, így fejemet a mellkasán nyugtattam, az arcomat simogatta, így minden egyes kiszökött könnycseppet letörölt.
- Ne csinálj ilyet többet! – suttogta.
- Én nem akartam, egyszerűen csak…
- Máskor is előfordult már ilyen?
- Nem… De… Taylor nem vagyok dilis! – csattantam fel, s húzódtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek. – Egyszerűen csak… túl nagy volt bennem a feszültség. Hidd el, nekem sem hiányzott ez.
- Elhiszem. De… ne csinálj többet ilyet! Inkább üss meg engem! – mondta komolyan, de láttam a játékosságot felcsillanni a szemében, s nem tudtam nem mosolyogni.
- Nem biztos, hogy jól járnál…
- Hát… a kezdet elnézve nem tudom eldönteni, hogy vajon szerencsétlen szekrény, vagy te törtél össze jobban. Azért engem megnyugtatna, hogy legalább neked nem esik bajod. De lenne jobb ötletem is a feszültség levezetésére… - terült szét az arcán kaján vigyor.
- Most, hogy így mondod… - kuncogtam, s magamhoz húztam, hogy megcsókoljam.

Reggel majd’ kicsattantam az örömtől, s mivel Taylor még édesen aludt, halkan settenkedtem ki a konyhába, s főztem egy kávét, illetve csináltam Tay-nek reggelit, majd a sajátomat is elővettem a hűtőből. Miközben ettem, az e-mailjeimet bogarásztam, felnéztem pár közösségi oldalra.
- Jó reggelt! – köszönt Tay, miközben egy finom puszit nyomott a számra.
- Neked is! A pulton van a reggelid, kávét is főztem.
- Istennő vagy!
- Ja, egy álmos, és késésben lévő istennő. – álltam fel, s a tányéromat gyorsan a pultra tettem, majd a szobába siettem, hogy összekészülődjek. Nem vacakoltam a sminkkel, csak felöltöztem, és egy hatalmas napszemüveget nyomtam a képemre, így az eltakarta a felét. Az edzőcuccom is gyorsan bedobáltam, majd kisiettem, hogy elköszönjek Taylor-tól.
- Hová mész?
- Próbálni, aztán a stúdióba, utána pedig lesz egy promóciós fellépésem.
- Elkísérhetlek?
- Fellépni? Kizárt!
- Nem, a próbádra.
- Indulnom kell.
- Csak adj pár percet, és mehetünk.
- Három perced van. – mosolyodtam el, így azon nyomban felpattant, s még három perc sem telt el, amikor ismét csatlakozott hozzám.
- Mi az? – kérdezte vigyorogva. Valószínűleg az arcomra is kiült a csodálkozás.
- Semmi csak… - indultam el az ajtó felé. – Nem tudom hogy csináljátok!
- Mit? És kik?
- Hogy TI férfiak, ilyen gyorsan elkészültök. Ha rád nézek, meg nem mondom, hogy két perc alatt készültél el.
- Hát, azért nem vagyok a legjobb formámban.
- De nincs szükséged akkora napszemüvegre, ami a fél fejed eltakarja. – mutattam rá.
- Neked sem lenne, de túl hiú vagy. Smink nélkül is gyönyörű vagy.
- Na, persze! – ültem be az autómba. Ezúttal is Taylor vezetett.
- Komolyan.
- Ezt csak úgy mondod! Nem akarsz megbántani.
- Akkor ne hidd el!
- Nem is hiszem.
- Akkor jó.
- Jó! – vágtam rá. Az ablakon bámultam kifelé, de pár perc múlva, szinte ugyanabban a pillanatban kitört belőlünk a nevetés. – Ez elég… béna volt… - kuncogtam még mindig.
- Hát… igen. Melyik stúdióban vagytok?
- B.
- Gondolhattam volna.
- Most miért? – kérdeztem, miközben leparkolt.
- Mindig ebben vagy, ha el szeretnél bújni, vagy valami nagyon titkos dolgot próbáltok.
- Szükség van rá, hogy megóvjam a munkám.
- Ennyire nagy dogot csináltok?
- Majd meglátod! – vigyorogtam.

Miután átjutottunk a sorompón, és hátul leparkoltunk, bementünk a terembe. A táncosaim meglepődtek Taylor jelenlétén, s mivel nem kommentáltam, csak mindentudó mosolyaik és suttogásukból tudtam, hogy levonták a következtetéseket. Ez után az öltözőbe mentem, hogy gyorsan átöltözzem, majd vissza a próbára.
Délután egy körül fejeztük be, s egy gyors ebéd után Taylor-t kitettem a lakásánál. Úgy gondoltam, hogy ideje hazaugrania, és a stúdiónál amúgy sem tudtuk volna elkerülni a fotósokat, így ez mindenképpen jobb döntés volt most. Az albummal már nem kellett sokat dolgozni, néhány dolgot kell pontosítani, illetve a fellépések, fotózások, promotálás miegyéb miatt is be kellett volna mennem. Hat óra körül végeztünk, s már kissé fáradt voltam, amikor a fellépésem, illetve interjúm volt, bár kétségkívül jól esett a színpadon állni, abban a pár percben teljesen felszabadultam. Nem siettem összeszedelőzködni az interjú után, szép lassan készültem el, ám mikor elindultam, sietősebbre fogtam a tempót, hogy minél hamarabb otthon lehessek.
A lakásomba érve ledobtam az edzőcuccom, s a fürdőbe mentem, hogy a sminkemet lemossam, majd a konyhába mentem, hogy felkutassam, van-e valami vacsinak való. Végül úgy döntöttem, hogy ha Taylor nagyon éhes lesz, akkor rendelek valamit, bár nem hinném, hogy Debi elengedi őt üres hassal. Magamnak elővettem a salátát, ráöntöttem az öntetet, s leültem a kanapéra és tévézés közben megettem. A konyhába érve épphogy letettem a tálat, amikor meghallottam, hogy kopogtatnak, így gyorsan kitártam az ajtót, és berántottam a lakásba Taylor-t. Amint becsaptam az ajtót mögötte, az ajkaira tapasztottam a sajátjaim.
- Neked is szia. – kuncogott, mikor elhúzódtam tőle, s kézénél fogva a háló felé húztam.
- Mondd, hogy nem tetszett az üdvözlésem, és többet nem csinálom. – mondtam,
- Nem ezt mondtam, sőt. Ha minden egyes alkalommal így köszönsz, akkor azt hiszem, többször fogok boltba járni, sétálni valahol, vagy csak elbújni valahol.
- Akkor azt hiszem, sohasem fogod megtudni, hogy mit terveztem a csók utánra… - feleltem gonoszan.
- Hé! Na, erre aztán pláne nem céloztam! – rántott magához ezúttal ő…

Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtünk, s kissé mérges voltam, ülésbe tornáztam magam, s felhúztam magam köré a takarót. Amint megláttam a kijelzőn lévő nevet, nem zsörtölődtem tovább, felvettem és kihangosítottam.
- Szia Ron, minden oké?
- Szia Matt, gondolom akkor hazajöttél már. – közben Taylor is felült mellettem és kíváncsian figyelt.
- Igen, itthon vagyok. De miért kerestél vagy százszor?
- Egyáltalán nem olvastál újságot? Amandával sem beszéltél? Semmiről sem tudsz?
- Ha arra gondolsz, amit a firkászok összehordtak rólunk, akkor arról tudok. De miért érdekel ez annyira?
- Mert nem igaz! – csattantam fel.
- Nem szokott ez izgatni téged, hacsak nem pasi van a dologban. Ki a szerencsétlen fickó?
- Szia Matt. – szólalt meg Taylor. Még kissé álmos volt a hangja, de láttam az arcán, hogy kissé mérges. Én sem voltam másképp, csakhogy a Matt-re irányuló haragom kismiska volt ahhoz képest, mint amit most Taylor miatt éreztem.
- Szia Taylor. – vágta rá lazán Matt, mint aki tudatában sincs az egésznek. – Taylor? Mi? – kérdezte egy másodperc után értetlenül. – Ron nem mondod komolyan? Te és ő? Újra?
- Nem. – mondtam én.
- Igen. – felelte Taylor.
- Mióta?
- Semmi közöd hozzá!
- Öt hete.
- A család tud már róla?
- Igen.
- Nem.
- Akkor én vagyok az első, aki megtudta?
- Nem.
- Igen.
- Megtisztelve érzem magam. Egyébként Ron, ne próbálkozz. Már akkor sejtettem, hogy van valaki olyan veled, mint ez a tökfilkó, amikor találkoztunk. Így legalább már értem.
- Nagyszerű! – vágtam rá sértődötten.
- Ne bosszankodj! Ha engem kérdeznek, akkor elmondom az igazat, vagyis hogy egy egyszerű baráti ölelés volt, semmi több. Egyébként meg hamarosan úgyis lejár a téma. Ha látnak Taylor-ral, akkor mindenki rájön, hogy az egész hazugság volt. Ennyi.
- Nem szándékozunk egyhamar előállni vele.
- Miért?
- Egyáltalán nem hiányzik, hogy a szerelmi életünk körül forogjon minden, amikor Taylor bele van merülve a munkába és most fog megjelenni az új albumom. – feleltem.
- És kell a nyugalom, semmi szükségünk most a felhajtásra és izgalomra. – tette hozzá Tay.
- Terhes vagy?! – kérdezte döbbenten, hangját megemelve.
- Nem! – vágtuk rá egyszerre Taylor-ral. – Legalábbis még nem. – jegyezte meg Taylor zsiványan, mire nagyot csaptam a csupasz vállára. A két srác nevetett, én meg csak elképedve néztem hol Tay-re, hol a telefonra, mintha legalábbis Matt-re is hathatna a nézésem a kis szerkezeten keresztül.
- Taylor jól vagy? – kérdezte Matt még mindig nevetve.
- Túléltem.
- Mázlista. Vigyázz vele, különben kinyír.
- Ó, nem hinném. Ahhoz túlságosan szeret, és nem tudna ellenáll…
- Hahó! Én is itt vagyok még, ha nem tűnt volna fel. Amúgy meg mióta vagytok ekkora haverok? Tudtommal utáljátok egymást!
- Nem te akartad, hogy ne utálkozzunk? És nagyjából két perccel ezelőtt óta. – nevetett tovább Matt.
- Ne forgasd ki a szavaim. Viszont most mennünk kell, különben elkések a próbáról. Majd beszélünk, Matt. Szia!
- Jól van. Sziasztok!
- Szia Matt. – köszönt el Taylor.
- Ja, és Matt? – szólaltam meg gonosz mosollyal az arcomon.
- Igen?
- Ha ki mered fecsegni, hogy Tay és én ismét együtt vagyunk… Álmodban heréllek ki! – mondtam, azzal letettem…

14. Distrust

Nem értettem, miért förmedt így rám, és azt sem, hogy mért ezzel a jelzővel illette Matt-et. Sok jelzővel illette már őt, de ezzel még nem, és pláne nem ilyen hangnemben. Hosszú csend állt be köztünk, s végül sikerült megszólalnom.
- Várj, Taylor, miről beszélsz?
- Miről beszélek? Pontosan tudod! Mégis mikor akartad elmondani? Vagy azt hitted, hogy nem fog kiderülni? Ron, ne legyél ennyire naiv.
- Tényleg nem tudom, miről beszélsz, hiába mondod ezt. Úgyhogy magyarázd meg, mert nem értem.
- Rólad és Matt-ről.
- Mi van velünk?
- Mindenhol ti vagytok, rögtön a címlapon. – mondta, így azonnal kirohantam az előtérbe, és a büféhez siettem, majd végigpásztáztam az újságokat, és teljesen ledöbbentem. Nem azért, amit láttam. Illetve, talán azért is. Sokkal inkább Taylor reakciója miatt. A legközelebbi öltözőbe trappoltam, s bezártam magam mögött az ajtót.
- Te komolyan elhiszed ezt? Ennyire nem bízol bennem?! – kérdeztem kissé hangosabban.
- Bízom benned. De még mindig nem mondtad el, hogy mi a fene történt!
- Taylor! Nem. Történt. Semmi. Érted? Odaadtam neki az ajándékát, beszélgettünk, megöleltük egymást. Ennyi.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Nem. Nem te látod másként a dolgokat, csak pusztán elhiszed. Nem csókoltam meg, és ő sem engem. Tudhatnád már, hogy egy jó szögből lekapott fotó, és alá egy szaftos cikk a céljuk. Neked tudnod kéne. És bíznod kéne bennem. De úgy látszik, ez nem megy. – csuklott el a hangom.
- Ron, ez nem arról szól, hogy nem bízom benned. Hanem arról, amit a két szememmel látok.
- Tévedsz! Ez pontosan arról szól! A bizalomról. És nem a két szemeddel láttad, te csak azt látod, amit az újságokra nyomtattak. És amíg nem bízol bennem, mindig ez lesz.
- De… - kezdett bele dühösen.
- Nincs semmi de. Ha nem bízol bennem, akkor nincs. Most mennem kell. Hívj, ha lehiggadtál. Szia! – azzal kinyomtam. Kavarogtak bennem az érzések, s a legjobb dolognak az tűnt, hogy felhívom Matt-et, hogy magyarázza el ő is Taylor-nak a történteket. Azonnal előkerestem a számát de rányomva a hívásra csak a hangpostája jelentkezett. Ahogy meghallottam a hangját, eszembe jutott, mit is mondott. „Mindent elintéztem már, és előre szólok, ne is próbálj hívni, mert csak végszükség esetén leszek elérhető.”
- A francba! – mondtam hangosan, s mérgemben a mellettem lévő fémszekrénybe ütöttem. Egy pillanatra jobban éreztem magam tőle, de aztán már csak a fájdalom nyilallását éreztem. Tudtam, hogy valószínűleg perceken belül mindenféle színben fog játszani az öklöm, de tudtam mozgatni, így végül visszasétáltam a táncterembe.
- Minden rendben? – jött oda Josh, amint beléptem.
- Öhm, persze, jól vagyok. – legyintettem, de a mozdulattól a lüktető fájdalom felerősödött. Próbáltam elrejteni a fájdalmam, de valószínűleg most nem ment valami jól…
- Úristen, Ron! Mi történt? – kapta el a kezem, s kezdte el tanulmányozni.
- Semmi, csak… megbotlottam, és ráestem. Semmiség!
- Semmiség? Lehet, hogy elrepedt!
- Nem, tényleg! Jól vagyok!
- Kórházba kell mennünk. Meg kell néznie egy dokinak. – erősködött.
- Erre semmi szükség. Majd elmúlik.
- Ezt kétlem.
- Jó, figyelj. Ha holnapra nem lesz jobb, vagy jobban fáj, akkor megmutatom egy orvosnak, oké?
- Ígéred?
- Ígérem. De most folytassuk a próbát! – mondtam hangosabban, így kénytelen volt elengedni a kezem.

Nem igazán tudtam koncentrálni, mert folyamatosan Taylor-on járt az eszem. Nem értettem, hogy pont ő, akiről már millió ehhez hasonló cikk jelent meg, hogy képzelheti azt, hogy Matt és én… Volt oka rá, hogy ne bízzon meg teljesen bennem, hiszen ez egy olyan dolog, amit el kell nyerni, ki kell építeni. De sosem gondoltam volna, hogy ennyire nem bízik bennem. Hogy egy ilyen ócska pletykának higgyen, mint amilyen ez. Hogy az ésszerű magyarázat ellenére bedőljön ennek. Nem mondhatnám, hogy jól esett a dolog. Persze, Matt is most kell, hogy kikapcsolódjon, mikor máskor?! Ha ez nem balszerencse, akkor nem tudom, hogy mi. Talán csak ennyire nyomorult vagyok.
- Áhh. – jajdultam fel, amikor a jobb kezembe akartam átvenni a próbamikrofont, s az hangos puffanással ért földet. Mindenki meglepődve nézett rám, hiszen nem igazán fordult velem elő ilyen, sőt, még egyáltalán nem történt ehhez hasonló sem.
- Jól vagy? – nézett rám értetlenül a közelemben álló Megan.
- Igen csak… szerintem ma nekem nem fog menni, ne haragudjatok. Majd holnap folytatjuk! – mondtam keserűen. Tudtam, hogy nekik is legalább olyan fontos a próba, mint nekem, így sajnáltam, hogy most feleslegesen pazaroltam az idejük, és iderángattam őket. – Még egyszer bocs, srácok! – mondtam még, majd felkaptam a cuccom, és az öltözőből kivettem a holmim. Hallottam, hogy sutyorognak, de nem álltam meg, még csak át sem öltöztem. Hazafelé vettem az irányt, s amint hazaértem, lezuhanyoztam, majd egy zacskó jeget tettem a kezemre, és eldőltem a kanapén. Nem sokkal később már nem gondolkodtam, teljesen kikapcsoltam…

Amikor felébredtem, már este fél tizenegy volt, s a kezem ugyanannyira fájt, mint addig. A zacskóban lévő jég elolvadt és leesett a padlóra, a telefonom pedig hét nem fogadott hívást jelzett ki. Három Karentől, egy Sofiától, kettő Kimtől. Egy pedig Taylor-tól. Nem tudtam, mit kéne tennem, hogy vajon van-e értelme beszélnem most vele, vagy az csak tovább rontaná a helyzetet. Még mindig bántott a dolog, hogy ilyen könnyen elhitte a szennylapokban megjelent dolgokat, és nem hitt nekem. Legalábbis nem úgy tűnt, mintha hinni akarna… Végül nem hívtam vissza. Kellett még egy kis idő ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy mit kell mondanom, s mivel ő sem hívott többet, biztos voltam benne, hogy ő is így gondolja.

~*~

Az elkövetkezendő napok elég zsúfoltak voltak az album munkálatai miatt, így nem sokat tudtam gondolkodni Taylor-on, illetve a kapcsolatunkon. Ám az estéim mindig ezzel teltek. Gondolkodtam, gondolkodtam, felkaptam a mobilom, és a számát bámultam a kijelzőn, de a hívásgombra nem tudtam rányomni, egyszerűen képtelen voltam. Nem tudtam mit kéne mondanom. Egyfelől bántott, hogy nem hitt nekem, másfelől szégyelltem magam, hogy így beszéltem vele, hiszen nem érdemelte meg. Talán én is így reagáltam volna az ő helyzetében, vagy még rosszabbul… Persze, ebben nem voltam biztos, és kezdtem meggyőzni magam, hogy én jobban reagáltam volna le ezt az egészet fordított esetben. Miközben ezen rágódtam, gyorsan beálltam a zuhany alá, majd magamra kaptam a köntösöm. Ezután gyorsan a konyhába iszkoltam, hogy melegítsek magamnak egy kis teát, s azzal a kanapéra vessem magam. Egy hete még nem így képzeltem a péntek estém, de most másra nem is vágytam. Egy nyugis este kell nekem, vagy legalábbis valami hasonló. A távirányítóval kapcsolgattam, valami értelmes, vagy legalábbis szórakoztató műsort kerestem, ám kopogásra lettem figyelmes. Nem sok embernek volt szabad feljárása hozzám, így a dohányzóra tettem a bögrém, és az ajtóhoz siettem. Ahogy kinéztem, teljesen ledöbbentem. Taylor kissé elgyötört arcát pillantottam meg, s hirtelen lefagytam. Csak bámultam kifelé, s csak akkor eszméltem fel, amikor újra kopogott.
- Szia. – nyitottam ki az ajtót, s engedtem be.
- Szia. – köszönt ő is, s tétovázott pár másodpercre, végül bejött, s megvárta, míg előre megyek. Visszabattyogtam a kanapéhoz, s elfészkeltem magam, a teám visszavettem a kezembe, hogy lekössön. Komolyan nézett rám, s álltam a tekintetét. Nem akartam megtörni a csendet, hiszen pontosan tudtam az okát, hogy miért jött ide, csak a végkifejlet volt kétséges.
- Sajnálom, hogy így reagáltam. – szólalt meg végül, s nem úgy tűnt, mintha ezzel be is fejezte volna, így csak bólintottam egyet. – Én csak… állati mérges lettem, amikor megláttam azokat a képeket. Nem hívtál fel, így egyszerűen… nem tudtam mit higgyek.
- Nem tudtam, hogy lefotóztak. Egy fotóst sem láttam, és nem gondoltam volna, hogy ennyire kiforgatják. Hidd el, ha tudtam volna, hogy ez lesz, én nem ölelek vissza. Sajnálom.
- Nem Ron, ne tedd! – ült át mellém.– Te csak egy barátod szülinapján voltál, megölelted őt, ennyi.
- Akkor hiszel nekem?
- Én… - hiszek neked. Csak tudom, hogy milyen fontos neked Matt és…
- Nem Taylor. Matt fontos volt nekem. Egyszer. De az már elmúlt. Már csak egy barát, semmi több.
- Biztos?
- Teljesen. – bólintottam megerősítésképp. Elmosolyodott, s a szívem ismét kalapálni kezdett. Még közelebb csusszant, s a szabad kezemért nyúlt, ám ahogy megfogta, felszisszentem.
- Mi a… - kezdett bele, de ahogy ránézett a kezemre kiguvadtak a szemei, s elképedten nézte azt, majd nézett fel rám. – Mi történt a kezeddel? – kérdezte hangosabban, s mivel nem feleltem, kicsit megrázott. – Ronnie mi történt? – kérdezte ismét…