15. Trickle

Sokáig néztem rá, féltem elmondani neki az igazat. Egyfelől nem akartam, hogy teljesen őrültnek tartson, másfelől, ismerve őt, biztos voltam benne, hogy magát hibáztatná miatta. Így a legjobb megoldást választottam, szemrebbenés nélkül hazudtam.
- Csak ráestem, semmiség. – erőltettem mosolyt az arcomra, s fordultam teljesen felé.
- Ne hazudj!
- Én nem…
- Dehogynem! Tudom, hogy azt teszed. – emelte meg egyik szemöldökét.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni!
- Megígérem, csak mondd már!
- Szóval… – kezdtem bele, de nem mertem a szemébe nézni, így csak a felhúzott lábaimat mustráltam. – Miután beszéltem veled, megpróbáltam felhívni Matt-et. De csak a hangpostája szólalt meg. Eszembe jutott, hogy mondta, hogy elutazik, és csak végszükség esetén lesz elérhető. Mérges voltam. Rád is, meg rá is. Csak… hirtelen elborult az agyam, és az öltöző szekrénybe ütöttem. Tudom, hülyeség volt, de egyszerűen nem is gondoltam át, hogy mit teszek, csak… megtettem. – mire befejeztem, hangom alig hallható suttogássá halkult, s éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadnak. Egy másodperc múlva Taylor magához húzott, így fejemet a mellkasán nyugtattam, az arcomat simogatta, így minden egyes kiszökött könnycseppet letörölt.
- Ne csinálj ilyet többet! – suttogta.
- Én nem akartam, egyszerűen csak…
- Máskor is előfordult már ilyen?
- Nem… De… Taylor nem vagyok dilis! – csattantam fel, s húzódtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek. – Egyszerűen csak… túl nagy volt bennem a feszültség. Hidd el, nekem sem hiányzott ez.
- Elhiszem. De… ne csinálj többet ilyet! Inkább üss meg engem! – mondta komolyan, de láttam a játékosságot felcsillanni a szemében, s nem tudtam nem mosolyogni.
- Nem biztos, hogy jól járnál…
- Hát… a kezdet elnézve nem tudom eldönteni, hogy vajon szerencsétlen szekrény, vagy te törtél össze jobban. Azért engem megnyugtatna, hogy legalább neked nem esik bajod. De lenne jobb ötletem is a feszültség levezetésére… - terült szét az arcán kaján vigyor.
- Most, hogy így mondod… - kuncogtam, s magamhoz húztam, hogy megcsókoljam.

Reggel majd’ kicsattantam az örömtől, s mivel Taylor még édesen aludt, halkan settenkedtem ki a konyhába, s főztem egy kávét, illetve csináltam Tay-nek reggelit, majd a sajátomat is elővettem a hűtőből. Miközben ettem, az e-mailjeimet bogarásztam, felnéztem pár közösségi oldalra.
- Jó reggelt! – köszönt Tay, miközben egy finom puszit nyomott a számra.
- Neked is! A pulton van a reggelid, kávét is főztem.
- Istennő vagy!
- Ja, egy álmos, és késésben lévő istennő. – álltam fel, s a tányéromat gyorsan a pultra tettem, majd a szobába siettem, hogy összekészülődjek. Nem vacakoltam a sminkkel, csak felöltöztem, és egy hatalmas napszemüveget nyomtam a képemre, így az eltakarta a felét. Az edzőcuccom is gyorsan bedobáltam, majd kisiettem, hogy elköszönjek Taylor-tól.
- Hová mész?
- Próbálni, aztán a stúdióba, utána pedig lesz egy promóciós fellépésem.
- Elkísérhetlek?
- Fellépni? Kizárt!
- Nem, a próbádra.
- Indulnom kell.
- Csak adj pár percet, és mehetünk.
- Három perced van. – mosolyodtam el, így azon nyomban felpattant, s még három perc sem telt el, amikor ismét csatlakozott hozzám.
- Mi az? – kérdezte vigyorogva. Valószínűleg az arcomra is kiült a csodálkozás.
- Semmi csak… - indultam el az ajtó felé. – Nem tudom hogy csináljátok!
- Mit? És kik?
- Hogy TI férfiak, ilyen gyorsan elkészültök. Ha rád nézek, meg nem mondom, hogy két perc alatt készültél el.
- Hát, azért nem vagyok a legjobb formámban.
- De nincs szükséged akkora napszemüvegre, ami a fél fejed eltakarja. – mutattam rá.
- Neked sem lenne, de túl hiú vagy. Smink nélkül is gyönyörű vagy.
- Na, persze! – ültem be az autómba. Ezúttal is Taylor vezetett.
- Komolyan.
- Ezt csak úgy mondod! Nem akarsz megbántani.
- Akkor ne hidd el!
- Nem is hiszem.
- Akkor jó.
- Jó! – vágtam rá. Az ablakon bámultam kifelé, de pár perc múlva, szinte ugyanabban a pillanatban kitört belőlünk a nevetés. – Ez elég… béna volt… - kuncogtam még mindig.
- Hát… igen. Melyik stúdióban vagytok?
- B.
- Gondolhattam volna.
- Most miért? – kérdeztem, miközben leparkolt.
- Mindig ebben vagy, ha el szeretnél bújni, vagy valami nagyon titkos dolgot próbáltok.
- Szükség van rá, hogy megóvjam a munkám.
- Ennyire nagy dogot csináltok?
- Majd meglátod! – vigyorogtam.

Miután átjutottunk a sorompón, és hátul leparkoltunk, bementünk a terembe. A táncosaim meglepődtek Taylor jelenlétén, s mivel nem kommentáltam, csak mindentudó mosolyaik és suttogásukból tudtam, hogy levonták a következtetéseket. Ez után az öltözőbe mentem, hogy gyorsan átöltözzem, majd vissza a próbára.
Délután egy körül fejeztük be, s egy gyors ebéd után Taylor-t kitettem a lakásánál. Úgy gondoltam, hogy ideje hazaugrania, és a stúdiónál amúgy sem tudtuk volna elkerülni a fotósokat, így ez mindenképpen jobb döntés volt most. Az albummal már nem kellett sokat dolgozni, néhány dolgot kell pontosítani, illetve a fellépések, fotózások, promotálás miegyéb miatt is be kellett volna mennem. Hat óra körül végeztünk, s már kissé fáradt voltam, amikor a fellépésem, illetve interjúm volt, bár kétségkívül jól esett a színpadon állni, abban a pár percben teljesen felszabadultam. Nem siettem összeszedelőzködni az interjú után, szép lassan készültem el, ám mikor elindultam, sietősebbre fogtam a tempót, hogy minél hamarabb otthon lehessek.
A lakásomba érve ledobtam az edzőcuccom, s a fürdőbe mentem, hogy a sminkemet lemossam, majd a konyhába mentem, hogy felkutassam, van-e valami vacsinak való. Végül úgy döntöttem, hogy ha Taylor nagyon éhes lesz, akkor rendelek valamit, bár nem hinném, hogy Debi elengedi őt üres hassal. Magamnak elővettem a salátát, ráöntöttem az öntetet, s leültem a kanapéra és tévézés közben megettem. A konyhába érve épphogy letettem a tálat, amikor meghallottam, hogy kopogtatnak, így gyorsan kitártam az ajtót, és berántottam a lakásba Taylor-t. Amint becsaptam az ajtót mögötte, az ajkaira tapasztottam a sajátjaim.
- Neked is szia. – kuncogott, mikor elhúzódtam tőle, s kézénél fogva a háló felé húztam.
- Mondd, hogy nem tetszett az üdvözlésem, és többet nem csinálom. – mondtam,
- Nem ezt mondtam, sőt. Ha minden egyes alkalommal így köszönsz, akkor azt hiszem, többször fogok boltba járni, sétálni valahol, vagy csak elbújni valahol.
- Akkor azt hiszem, sohasem fogod megtudni, hogy mit terveztem a csók utánra… - feleltem gonoszan.
- Hé! Na, erre aztán pláne nem céloztam! – rántott magához ezúttal ő…

Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtünk, s kissé mérges voltam, ülésbe tornáztam magam, s felhúztam magam köré a takarót. Amint megláttam a kijelzőn lévő nevet, nem zsörtölődtem tovább, felvettem és kihangosítottam.
- Szia Ron, minden oké?
- Szia Matt, gondolom akkor hazajöttél már. – közben Taylor is felült mellettem és kíváncsian figyelt.
- Igen, itthon vagyok. De miért kerestél vagy százszor?
- Egyáltalán nem olvastál újságot? Amandával sem beszéltél? Semmiről sem tudsz?
- Ha arra gondolsz, amit a firkászok összehordtak rólunk, akkor arról tudok. De miért érdekel ez annyira?
- Mert nem igaz! – csattantam fel.
- Nem szokott ez izgatni téged, hacsak nem pasi van a dologban. Ki a szerencsétlen fickó?
- Szia Matt. – szólalt meg Taylor. Még kissé álmos volt a hangja, de láttam az arcán, hogy kissé mérges. Én sem voltam másképp, csakhogy a Matt-re irányuló haragom kismiska volt ahhoz képest, mint amit most Taylor miatt éreztem.
- Szia Taylor. – vágta rá lazán Matt, mint aki tudatában sincs az egésznek. – Taylor? Mi? – kérdezte egy másodperc után értetlenül. – Ron nem mondod komolyan? Te és ő? Újra?
- Nem. – mondtam én.
- Igen. – felelte Taylor.
- Mióta?
- Semmi közöd hozzá!
- Öt hete.
- A család tud már róla?
- Igen.
- Nem.
- Akkor én vagyok az első, aki megtudta?
- Nem.
- Igen.
- Megtisztelve érzem magam. Egyébként Ron, ne próbálkozz. Már akkor sejtettem, hogy van valaki olyan veled, mint ez a tökfilkó, amikor találkoztunk. Így legalább már értem.
- Nagyszerű! – vágtam rá sértődötten.
- Ne bosszankodj! Ha engem kérdeznek, akkor elmondom az igazat, vagyis hogy egy egyszerű baráti ölelés volt, semmi több. Egyébként meg hamarosan úgyis lejár a téma. Ha látnak Taylor-ral, akkor mindenki rájön, hogy az egész hazugság volt. Ennyi.
- Nem szándékozunk egyhamar előállni vele.
- Miért?
- Egyáltalán nem hiányzik, hogy a szerelmi életünk körül forogjon minden, amikor Taylor bele van merülve a munkába és most fog megjelenni az új albumom. – feleltem.
- És kell a nyugalom, semmi szükségünk most a felhajtásra és izgalomra. – tette hozzá Tay.
- Terhes vagy?! – kérdezte döbbenten, hangját megemelve.
- Nem! – vágtuk rá egyszerre Taylor-ral. – Legalábbis még nem. – jegyezte meg Taylor zsiványan, mire nagyot csaptam a csupasz vállára. A két srác nevetett, én meg csak elképedve néztem hol Tay-re, hol a telefonra, mintha legalábbis Matt-re is hathatna a nézésem a kis szerkezeten keresztül.
- Taylor jól vagy? – kérdezte Matt még mindig nevetve.
- Túléltem.
- Mázlista. Vigyázz vele, különben kinyír.
- Ó, nem hinném. Ahhoz túlságosan szeret, és nem tudna ellenáll…
- Hahó! Én is itt vagyok még, ha nem tűnt volna fel. Amúgy meg mióta vagytok ekkora haverok? Tudtommal utáljátok egymást!
- Nem te akartad, hogy ne utálkozzunk? És nagyjából két perccel ezelőtt óta. – nevetett tovább Matt.
- Ne forgasd ki a szavaim. Viszont most mennünk kell, különben elkések a próbáról. Majd beszélünk, Matt. Szia!
- Jól van. Sziasztok!
- Szia Matt. – köszönt el Taylor.
- Ja, és Matt? – szólaltam meg gonosz mosollyal az arcomon.
- Igen?
- Ha ki mered fecsegni, hogy Tay és én ismét együtt vagyunk… Álmodban heréllek ki! – mondtam, azzal letettem…

14. Distrust

Nem értettem, miért förmedt így rám, és azt sem, hogy mért ezzel a jelzővel illette Matt-et. Sok jelzővel illette már őt, de ezzel még nem, és pláne nem ilyen hangnemben. Hosszú csend állt be köztünk, s végül sikerült megszólalnom.
- Várj, Taylor, miről beszélsz?
- Miről beszélek? Pontosan tudod! Mégis mikor akartad elmondani? Vagy azt hitted, hogy nem fog kiderülni? Ron, ne legyél ennyire naiv.
- Tényleg nem tudom, miről beszélsz, hiába mondod ezt. Úgyhogy magyarázd meg, mert nem értem.
- Rólad és Matt-ről.
- Mi van velünk?
- Mindenhol ti vagytok, rögtön a címlapon. – mondta, így azonnal kirohantam az előtérbe, és a büféhez siettem, majd végigpásztáztam az újságokat, és teljesen ledöbbentem. Nem azért, amit láttam. Illetve, talán azért is. Sokkal inkább Taylor reakciója miatt. A legközelebbi öltözőbe trappoltam, s bezártam magam mögött az ajtót.
- Te komolyan elhiszed ezt? Ennyire nem bízol bennem?! – kérdeztem kissé hangosabban.
- Bízom benned. De még mindig nem mondtad el, hogy mi a fene történt!
- Taylor! Nem. Történt. Semmi. Érted? Odaadtam neki az ajándékát, beszélgettünk, megöleltük egymást. Ennyi.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Nem. Nem te látod másként a dolgokat, csak pusztán elhiszed. Nem csókoltam meg, és ő sem engem. Tudhatnád már, hogy egy jó szögből lekapott fotó, és alá egy szaftos cikk a céljuk. Neked tudnod kéne. És bíznod kéne bennem. De úgy látszik, ez nem megy. – csuklott el a hangom.
- Ron, ez nem arról szól, hogy nem bízom benned. Hanem arról, amit a két szememmel látok.
- Tévedsz! Ez pontosan arról szól! A bizalomról. És nem a két szemeddel láttad, te csak azt látod, amit az újságokra nyomtattak. És amíg nem bízol bennem, mindig ez lesz.
- De… - kezdett bele dühösen.
- Nincs semmi de. Ha nem bízol bennem, akkor nincs. Most mennem kell. Hívj, ha lehiggadtál. Szia! – azzal kinyomtam. Kavarogtak bennem az érzések, s a legjobb dolognak az tűnt, hogy felhívom Matt-et, hogy magyarázza el ő is Taylor-nak a történteket. Azonnal előkerestem a számát de rányomva a hívásra csak a hangpostája jelentkezett. Ahogy meghallottam a hangját, eszembe jutott, mit is mondott. „Mindent elintéztem már, és előre szólok, ne is próbálj hívni, mert csak végszükség esetén leszek elérhető.”
- A francba! – mondtam hangosan, s mérgemben a mellettem lévő fémszekrénybe ütöttem. Egy pillanatra jobban éreztem magam tőle, de aztán már csak a fájdalom nyilallását éreztem. Tudtam, hogy valószínűleg perceken belül mindenféle színben fog játszani az öklöm, de tudtam mozgatni, így végül visszasétáltam a táncterembe.
- Minden rendben? – jött oda Josh, amint beléptem.
- Öhm, persze, jól vagyok. – legyintettem, de a mozdulattól a lüktető fájdalom felerősödött. Próbáltam elrejteni a fájdalmam, de valószínűleg most nem ment valami jól…
- Úristen, Ron! Mi történt? – kapta el a kezem, s kezdte el tanulmányozni.
- Semmi, csak… megbotlottam, és ráestem. Semmiség!
- Semmiség? Lehet, hogy elrepedt!
- Nem, tényleg! Jól vagyok!
- Kórházba kell mennünk. Meg kell néznie egy dokinak. – erősködött.
- Erre semmi szükség. Majd elmúlik.
- Ezt kétlem.
- Jó, figyelj. Ha holnapra nem lesz jobb, vagy jobban fáj, akkor megmutatom egy orvosnak, oké?
- Ígéred?
- Ígérem. De most folytassuk a próbát! – mondtam hangosabban, így kénytelen volt elengedni a kezem.

Nem igazán tudtam koncentrálni, mert folyamatosan Taylor-on járt az eszem. Nem értettem, hogy pont ő, akiről már millió ehhez hasonló cikk jelent meg, hogy képzelheti azt, hogy Matt és én… Volt oka rá, hogy ne bízzon meg teljesen bennem, hiszen ez egy olyan dolog, amit el kell nyerni, ki kell építeni. De sosem gondoltam volna, hogy ennyire nem bízik bennem. Hogy egy ilyen ócska pletykának higgyen, mint amilyen ez. Hogy az ésszerű magyarázat ellenére bedőljön ennek. Nem mondhatnám, hogy jól esett a dolog. Persze, Matt is most kell, hogy kikapcsolódjon, mikor máskor?! Ha ez nem balszerencse, akkor nem tudom, hogy mi. Talán csak ennyire nyomorult vagyok.
- Áhh. – jajdultam fel, amikor a jobb kezembe akartam átvenni a próbamikrofont, s az hangos puffanással ért földet. Mindenki meglepődve nézett rám, hiszen nem igazán fordult velem elő ilyen, sőt, még egyáltalán nem történt ehhez hasonló sem.
- Jól vagy? – nézett rám értetlenül a közelemben álló Megan.
- Igen csak… szerintem ma nekem nem fog menni, ne haragudjatok. Majd holnap folytatjuk! – mondtam keserűen. Tudtam, hogy nekik is legalább olyan fontos a próba, mint nekem, így sajnáltam, hogy most feleslegesen pazaroltam az idejük, és iderángattam őket. – Még egyszer bocs, srácok! – mondtam még, majd felkaptam a cuccom, és az öltözőből kivettem a holmim. Hallottam, hogy sutyorognak, de nem álltam meg, még csak át sem öltöztem. Hazafelé vettem az irányt, s amint hazaértem, lezuhanyoztam, majd egy zacskó jeget tettem a kezemre, és eldőltem a kanapén. Nem sokkal később már nem gondolkodtam, teljesen kikapcsoltam…

Amikor felébredtem, már este fél tizenegy volt, s a kezem ugyanannyira fájt, mint addig. A zacskóban lévő jég elolvadt és leesett a padlóra, a telefonom pedig hét nem fogadott hívást jelzett ki. Három Karentől, egy Sofiától, kettő Kimtől. Egy pedig Taylor-tól. Nem tudtam, mit kéne tennem, hogy vajon van-e értelme beszélnem most vele, vagy az csak tovább rontaná a helyzetet. Még mindig bántott a dolog, hogy ilyen könnyen elhitte a szennylapokban megjelent dolgokat, és nem hitt nekem. Legalábbis nem úgy tűnt, mintha hinni akarna… Végül nem hívtam vissza. Kellett még egy kis idő ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy mit kell mondanom, s mivel ő sem hívott többet, biztos voltam benne, hogy ő is így gondolja.

~*~

Az elkövetkezendő napok elég zsúfoltak voltak az album munkálatai miatt, így nem sokat tudtam gondolkodni Taylor-on, illetve a kapcsolatunkon. Ám az estéim mindig ezzel teltek. Gondolkodtam, gondolkodtam, felkaptam a mobilom, és a számát bámultam a kijelzőn, de a hívásgombra nem tudtam rányomni, egyszerűen képtelen voltam. Nem tudtam mit kéne mondanom. Egyfelől bántott, hogy nem hitt nekem, másfelől szégyelltem magam, hogy így beszéltem vele, hiszen nem érdemelte meg. Talán én is így reagáltam volna az ő helyzetében, vagy még rosszabbul… Persze, ebben nem voltam biztos, és kezdtem meggyőzni magam, hogy én jobban reagáltam volna le ezt az egészet fordított esetben. Miközben ezen rágódtam, gyorsan beálltam a zuhany alá, majd magamra kaptam a köntösöm. Ezután gyorsan a konyhába iszkoltam, hogy melegítsek magamnak egy kis teát, s azzal a kanapéra vessem magam. Egy hete még nem így képzeltem a péntek estém, de most másra nem is vágytam. Egy nyugis este kell nekem, vagy legalábbis valami hasonló. A távirányítóval kapcsolgattam, valami értelmes, vagy legalábbis szórakoztató műsort kerestem, ám kopogásra lettem figyelmes. Nem sok embernek volt szabad feljárása hozzám, így a dohányzóra tettem a bögrém, és az ajtóhoz siettem. Ahogy kinéztem, teljesen ledöbbentem. Taylor kissé elgyötört arcát pillantottam meg, s hirtelen lefagytam. Csak bámultam kifelé, s csak akkor eszméltem fel, amikor újra kopogott.
- Szia. – nyitottam ki az ajtót, s engedtem be.
- Szia. – köszönt ő is, s tétovázott pár másodpercre, végül bejött, s megvárta, míg előre megyek. Visszabattyogtam a kanapéhoz, s elfészkeltem magam, a teám visszavettem a kezembe, hogy lekössön. Komolyan nézett rám, s álltam a tekintetét. Nem akartam megtörni a csendet, hiszen pontosan tudtam az okát, hogy miért jött ide, csak a végkifejlet volt kétséges.
- Sajnálom, hogy így reagáltam. – szólalt meg végül, s nem úgy tűnt, mintha ezzel be is fejezte volna, így csak bólintottam egyet. – Én csak… állati mérges lettem, amikor megláttam azokat a képeket. Nem hívtál fel, így egyszerűen… nem tudtam mit higgyek.
- Nem tudtam, hogy lefotóztak. Egy fotóst sem láttam, és nem gondoltam volna, hogy ennyire kiforgatják. Hidd el, ha tudtam volna, hogy ez lesz, én nem ölelek vissza. Sajnálom.
- Nem Ron, ne tedd! – ült át mellém.– Te csak egy barátod szülinapján voltál, megölelted őt, ennyi.
- Akkor hiszel nekem?
- Én… - hiszek neked. Csak tudom, hogy milyen fontos neked Matt és…
- Nem Taylor. Matt fontos volt nekem. Egyszer. De az már elmúlt. Már csak egy barát, semmi több.
- Biztos?
- Teljesen. – bólintottam megerősítésképp. Elmosolyodott, s a szívem ismét kalapálni kezdett. Még közelebb csusszant, s a szabad kezemért nyúlt, ám ahogy megfogta, felszisszentem.
- Mi a… - kezdett bele, de ahogy ránézett a kezemre kiguvadtak a szemei, s elképedten nézte azt, majd nézett fel rám. – Mi történt a kezeddel? – kérdezte hangosabban, s mivel nem feleltem, kicsit megrázott. – Ronnie mi történt? – kérdezte ismét…

13. Thoughts

Sziasztok!!
Végre valahára meghoztam az új részt, ami elég hosszú lett. Remélem tetszeni fog! J Ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!!

Puszi, Ariel

07.10.

A hazajövetelünket követő pár nap meglehetősen zsúfolt volt. Interjúk, fotózások, és fellépések hada volt tervbe véve, s a folyamatos munka és edzés kissé lefárasztott. Ugyan élveztem minden pillanatát, de a nap végére semmi mást sem kívántam, minthogy ágyba kerüljek, és aludjak. Kétségkívül, hiányzott Taylor, de mivel ő is a munkájával volt elfoglalva, és valahol Salt Lake City környékén forgatott, nem igazán maradt más választásunk, mint a telefonbeszélgetések. Igyekeztünk mindennap beszélni, és mivel neki is hasonlóképp zsúfolt napjai voltak, ez az esti órákra tolódott, vagyis az alvásra maradt idő lényegesen lecsökkent. Nem bántam. Sőt, minden egyes nap izgatott voltam emiatt, úgy éreztem, hogy ez méltó lezárása egy fárasztó napnak. Most viszont, mégsem az izgalom, hanem a félelem lett úrrá rajtam. Bár, talán mégsem a félelem, inkább az aggodalom a megfelelő szó rá. Aggódtam, hogy mit szól az ötletemhez, miszerint elmegyek Matt szülinapjára, ami másnap esedékes. Nem akartam őt megbántani, bár nem tudtam elképzelni, hogy nemet mondana, sosem próbált meg teljesen irányítani. De ha nem mondja, hogy ne menjek, és elmegyek, akkor fájdalmat okozok neki. Nem tudtam tovább rágódni ezen, ugyanis megcsörrent a telefonom.
- Szia kicsim! – köszönt bele vidáman a telefonba, s ettől minden aggodalmam elszállt. Még mindig nem értettem, hogy pusztán a hangjától hogyan vagyok képes elfelejteni mindent, de most jól jött.
- Szia! Mi a helyzet? Minden jól megy a forgatáson?
- Igen, minden rendben van, bár ma az egyik kamera bedöglött, emiatt le kellett állnunk egy kis időre, és újra fel kellett venni pár jelenetet.
- Az nem olyan vészes. Sok idő volt?
- Talán két óra. Igazából nem látszott, hogy baj van, de mikor visszanéztük, valahogy szemcsés lett a kép. Úgyhogy kezdhettük előröl. Csak az idegesített, hogy állati meleg volt. Nem győztem inni, hogy ne száradjak ki. De egyébként tényleg nem volt vészes, bár remélem, hogy holnap szerencsésebbek leszünk. No, de te mi jót csináltál ma? Voltál a fotózáson?
- Ó, igen! El sem tudod képzelni, mennyire tetszenek a fotók. Nagyon elégedett voltam, és a legdurvább, hogy még nincs is retusálva. Kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak ki belőle. Mindenesetre, azt hiszem, a képek tükrözik az albumot, szóval annyira nem tudják elrontani.
- A rólad készült képeket képtelenség elrontani. – kuncogott.
- Ne mondj ilyet, ez nem igaz.
- De, nagyon is igaz. Minden képen gyönyörű vagy.
- Köszönöm. De ez akkor sem igaz. – motyogtam.
- Na, és? Mit terveztél holnapra? – kérdezte, mire a rettegés újult erővel visszatért, s hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kellene mondanom.
- Hát… napközben be kell mennem egy-két dolgot elintézni az albummal kapcsolatban, illetve táncpróbám lesz. Este pedig…
- Este pedig? – kérdezte néhány másodperc elteltével, miután nem folytattam a mondatot.
- Este lesz Matt szülinapi bulija, és szeretné, ha elmennék.
- Az a Matt? – kérdezte, s kihallottam a feszültséget a hangjából.
- Igen, az a Matt. Mondtam, hogy tartom vele a kapcsolatot, és mostanában beszéltünk.
- Nem repesek az örömtől…
- Tudom. De sokat változott. Már nem olyan hirtelen haragú.
- Akkor sem bízom benne. Nem tudom elfelejteni, hogy mi volt…
- Nem is kell elfelejtened. De sokat köszönhetek Matt-nek.
- Tudom. Tudod, hogy te döntesz, nem fogom megtiltani, hogy elmenj, nem is tudnám megakadályozni. Csak azt mondom, hogy nem örülök neki.
- Akkor nem fogsz haragudni, ha elmegyek?
- Nem, nem fogok. – kuncogott.
- Örülök neki. – mondtam mosolyogva.
- Elkísér valaki?
- Hát, ha minden igaz, akkor Gabe is jön, bár nem együtt megyünk. Csak nem le akarsz ellenőrizni?
- Tudod, hogy nem erről van szó, mindössze örülnék neki, ha nem egyedül mennél ennyi.
- Biztos lesz ott pár ismerős.
- Igen, ez valószínű. Mindenesetre vigyázz magadra! Viszont most le kell tennem, mert holnap korán kelünk.
- Jól van aludj jól! Hiányzol!
- Te is hiányzol nekem. Jó legyél!
- Mint mindig.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. – azzal letettük. Jobban reagált, mint vártam, ám ez a bűntudatomon egy kicsit sem könnyített, ugyanolyan nehéznek éreztem a szívem, mint ezelőtt. Az, hogy Taylor rábólintott a dologra, tényleg csak annak volt köszönhető, hogy nem döntöttünk egymás helyett, csak segítettünk egymásnak ebben. Kezdtem rájönni, hogy nem is amiatt aggódtam a beszélgetésünk előtt, hogy mit fog mondani. Sokkal inkább amiatt, hogy az, amit mond, milyen hatással van rám. Tényleg rábólintott a dologra, vagy inkább burkoltan, de már kész tények elé állítottam? Ha azt mondta volna, hogy nem szeretné, hogy elmenjek, és megkért volna erre, akkor hagytam volna az egészet, vagy ugyanúgy elmentem volna? Bizonytalan voltam a válaszban, és nem csak azért, mert mindig is makacs voltam, sokkal inkább azért, mert egyáltalán nem tudtam, hogy miért agyalok ezen. Szeretem Taylor-t, sőt. De azt nem igazán tudtam elviselni, ha valaki irányítani akart. Igaz, nem próbálkozott ezzel, de ez azért van, mert sosem adtam a véleményére? Aggasztott a dolog, hiszen ha így van, akkor azzal neki is fájdalmat okozhattam.
Mivel nem akartam tovább rágódni ezen, bekapcsoltam a TV-t, és értelmes műsor után kezdtem kutakodni, végül egy sportcsatornánál állapodtam meg. Nem néztem sokáig, éreztem, hogy a egyre hosszabban pislogok, mígnem teljesen kikapcsoltam…

Reggel minden gond nélkül felkeltem, s mivel ismét eszembe jutottak a tegnap feltett kérdéseim, inkább lekötöttem magam, s miután megittam gyorsan egy teát, felöltöztem és bementem a kiadóhoz. Igazából már csak pár megbeszélni való volt, apróságok, mégsem akartam őket halogatni, majd ahogy ezzel is végeztem, a táncterembe hajtottam…

Mikor hazaértem, kellemes fáradtságot éreztem. Imádtam a próbákat, s most különösképp tetszett, mivel ez már a turnéra való felkészülés része volt. Minden egyes nappal, ahogy közelebb kerültünk hozzá, egyre nagyobb izgalom fogott el, s ez már önmagában is elég lett volna, de az érzés, amit a tánc nyújtott… Leírhatatlan. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem kellene ennyire beleélnem magam, hiszen mint megtanultam, bármikor rosszul léphet az ember, és akkor csúnyán orra bukik.
Amint lezuhanyoztam, már inkább frissnek éreztem magam, s félre tettem minden aggodalmam a bulival kapcsolatban, egyszerűen bekapcsoltam a rádiót, és elkezdtem készülődni. Mivel a ruhámat már előre kiválasztottam – Tessék, újabb bizonyíték arra, hogy ezt már előre eldöntötted! Egyedül. – mondtam magamnak. Azon már nem lepődtem meg, hogy magamba beszélek, de a hangsúlyom kissé hisztérikusra sikeredett, amitől megtorpantam. Mindenesetre folytattam a szépítkezést, s nem sokkal fél tíz előtt el is készültem. Ahogy kiértem a házból, hogy beszálljak az autóba, amit még napközben rendeltem, hogy ne kelljen vezetnem, nem meglepő módon a paparazzik villogó fényképezőgépeivel találtam szembe magam. Már többször megfordult a fejemben egy testőr lehetősége, de egyszerűen nem tudtam magam rászánni, hogy felvegyek valakit, aki folyamatosan a nyomomban van, ezenkívül elég nagy luxusnak tartottam. Bővel elég, hogy a turné alatt, és a fellépések alkalmával kirendelnek hozzám párat. Bár Ryan-t egészen kedveltem, ez sem könnyítette meg a dolgot.
A klub elé érve gyorsan pattantam ki az autóból, s amilyen gyorsan csak tudtam, be is mentem. Nem meglepő módon bent is volt pár fotós, bár közel sem annyi, mint odakint, s inkább sunyi módon fényképezgettek.

Amikor bejutottam, találkoztam pár ismerőssel és Gabe-bel, s mivel Matt-et nem láttam sehol sem, így velük beszélgettem és iszogattam. A szavaikból kivettem, hogy a köszöntés már lezajlott, pont ahogy terveztem. Utáltam végighallgatni a hülye beszédeket, még akkor is, ha egy olyan emberről szólt, aki valaha nagyon közel állt hozzám.
Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi volt az idő, amikor kiszúrtam az ünnepeltet a tömegben, de úgy saccoltam, hogy már két óra körül lehet. Egy gyors elnézést kérve keresztül vágtam a tömegen az ajándékkal a kezemben, s még egészen el sem értem, amikor megállt, s határozottan felém lépett.
- Szia, hát eljöttél? – ölelt magához.
- Szia. Mondtam, hogy megteszem, amit lehet. – kacsintottam rá.
- Gyere! – azzal megfogta a kezem, s a terem hátsó felébe kezdett húzni. Nem tiltakoztam, kétségkívül szükségünk volt egy csendesebb helyre ahhoz, hogy ne kelljen ordítanunk egymásnak. Amikor kiértünk, csak pár ember lézengett ott, akik valószínűleg dohányozni jöttek ki. Leültünk egy bőrkanapéra, ami elég kényelmes volt. Körülöttünk olyan fényűzés uralkodott, amit nem vártam volna, de kinézve az egyik gigantikus ablakon, láthattam, hogy a klub egy szálloda közelében van, vagyis valószínűleg összetartozik. Azt is sikerült kivennem kis idő múltán, hogy egy keskeny ösvény össze is köti őket, ami egy mesésen berendezett kerten át vezetett.
- Tessék, boldog szülinapot! – nyújtottam át neki a kis ajándékot, amint ő is leült.
- Köszi, de igazán nem kellett volna! – mosolygott, majd belenézett a kis zacskóba. Az arcát figyeltem, amire egy hatalmas vigyor kúszott, s a szemeiből is csak az öröm áradt, ahogy rám pillantott, s nem tudtam megállni, hogy nem mosolyogjak. – Köszönöm, de hogy sikerült…
- Az legyen az én titkom. – intettem le. Az ajándéka lényegében elég egyszerű dolog volt, egy japán édesség, bár tényleg nem volt egyszerű megszerezni, és ezt Matt is jól tudta, hiszen neki nem sikerült.
- Tudod, ennek most nagyon örülök! – mondta, miközben magához húzott, hogy megöleljen. Először kicsit feszengtem, de végül én is megöleltem. 

Jól esett, hogy így viszonyult hozzám, ez az a Matt volt, akit régen szerettem, és arra az időkre emlékeztetett, amikor még együtt voltunk, ahogy egy-egy kellemes, örömteli esemény, vagy szerelmes éjszaka után egymás karjaiban aludtunk el, úgy ölelve egymást, mintha sohasem akarnánk elengedni a másikat. Akkor tényleg ezt hittem. Volt idő, amikor az egyetlen biztos pont és személy az életemben ő volt. Ez az emlék jó érzéssel töltött el, s jó volt visszagondolni erre, ezekre az érzésekre. De most, teljesen más volt. Csak barátságot éreztem iránta, s amikor elhúzódott, csak egy kicsit hosszabb puszit nyomott az arcomra. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is ezekre gondolt-e, vagy valami egészen másra.
- Tudod, nem hittem, hogy eljössz. Úgy értem, nagyon örülök neked, tényleg, de azt hittem… nem is tudom, mit gondoltam.
- Mindegy mit gondoltál, a lényeg, hogy itt vagyok, nem?
- De. – mosolyodott el.
- Na, és? Mi a terv?
- Milyen terv?
- Biztos vagyok benne, hogy a bulid csak egy része a tervednek.
- Miből gondolod, hogy van egy tervem? – kérdezte olyan zsivány mosollyal, hogy ha nem ismertem volna jobban, még akkor is rájöttem volna az igazságra.
- Ismerlek Matt, ezt ne felejtsd el. Szóval?
- Jó, igazad van. Holnap elutazom Kelet-Európába. Mindent elintéztem már, és előre szólok, ne is próbálj hívni, mert csak végszükség esetén leszek elérhető. Egyedül Amanda fogja tudni, hogy melyik szállodában vagyok.
- Jól van, eszem ágában sincs megzavarni. Van sejtésem arról, hogy mi mindent fogsz művelni, és eszemben sincs megállítani ebben. – kacsintottam rá ismét.
- Te tényleg ismersz. Azért ez furcsa, nem?
- Mi?
- Hogy még ennyi idő után sem felejtettük el egymás szokásait és őrültségeit. Bár azt hiszem, ez inkább csak rád vonatkozik?
- Miért? Szenilis lettél, tata? – kuncogtam.
- Ez nem volt szép! Még nem vagyok olyan öreg. De egyébként nem erre céloztam. Inkább arra, hogy te milyen sokat változtál. Ez a Ronnie, aki velem szemben ül, nem az akivel együtt voltam. Vagyis nem teljesen. Nem mintha panasz lenne, mindkettő képes lehengerelni egy szempillantás alatt. – mosolygott.
- Hát kösz. Azt hiszem. Tényleg szívesen beszélgetnék még veled, de későre jár, nekem meg korán be kell mennem a próbára. – álltam fel, hogy távozhassak.
- Jól van, én is nem sokára lelépek. Vigyázz magadra! – mondta, majd ismét megöleltük egymást. Tényleg szívesen maradtam volna még, de reggel hétre volt beállítva az ébresztőm, és mindenképpen szükségem van pár óra alvásra, hogy hasznos munkát végezzek. Hazafelé vettem az irányt, s nem bajlódtam a zuhanyzással, csak lemostam a sminkem, és bedőltem az ágyba…

Reggel nehezen keltem fel, de egy gyors zuhany magamhoz térített, s miután ittam egy kis energiaitalt, már tűrhető állapotba kerültem a próbához. Talán két órája nyomhattuk, amikor megszólalt a telefonom, s a kijelzőre pillantva meglepődtem, hogy Taylor az, bár örültem neki, hiszen tegnap nem beszéltünk, így vidáman vettem fel, kilépve a teremből.
- Szia drágám, ho..
- Ezért kellett elmenned annak a szemétnek a bulijára? - kérdezte dühösen, ezzel megszakítva engem…

12. The birthday party

Sziasztok!
Végre valahára meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog! J Sajnálom, hogy ilyen későn, mindig igyekszem írni, de most nagyon nem volt időm!
Kellemes olvasást, ha van kedvetek komizzatok!!

Puszi, Ariel

Reggel meglehetősen izgatottan ébredtem fel, s amikor kinyitottam a szemem, az első dolog amit, pontosabban, akit megláttam Makena volt. Ugyan még homályosan láttam, de megdörzsölve a szemem azonnal feltűnt, hogy ő már fel van öltözve, és éppen a sminkjét készítette nagy gondot fektetve a szeme kiemelésére.
- Jó reggelt! – köszöntem, s könyököltem fel, minek hatására kissé megijedt.
- Ronnie! Szia, jó reggelt! – rohant oda hozzám, s azonnal magához ölelt. Jól esett, hogy ennyire örül nekem, bár eléggé vicces látványt nyújtott félkész sminkje, s akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam megállni nevetés nélkül, egyszerűen kitört belőlem.
- Mi az? Min nevetsz? – nézett zavartan körbe, s még a ruháját is ellenőrizte.
- Semmi, ne haragudj… én csak… - nyeltem le egy újabb rohamot. – csak vicces még az arcod. – nevettem ismét. Ahogy gondoltam, nem hagyhatta megtorlatlanul, s az egyik párnát hozzám vágta, majd visszasétált a tükör elé.
- Lehet, hogy még vicces, de legalább én már majdnem kész vagyok, ami rólad nem mondható el. – kuncogott.
- Mennyi az idő? – hanyatlottam vissza párnáimra, hogy kiélvezzem az utolsó másodperceket. Sosem szerettem azonnal kikelni az ágyból, az ébresztőm mindig ennek megfelelően volt beállítva. Erre gondolva rájöttem, hogy még nem szólt az ébresztőm…
- Kilenc óra lesz. – kuncogott tovább. Számára talán vicces volt, de számomra korántsem. Mérgesen pattantam ki az ágyból, s mielőtt a fürdőszobába mentem volna, még rápillantottam a telefonomra. Nem halkítottam le.
- Nagyszerű! Elromlott ez a vacak!
- Mi baja?
- Nem csörgött. Pedig beállítottam az ébresztőt.
- Arra gondolsz, ami hét harminckor jelzett? Egyébként nem vagy kissé ódivatú? Lie? Mikori is az a szám? Kétezer kilences?
- Kétezer nyolcas. És nem ódivatú. Csak még mindig szeretem, kellemes rá ébredni.
- Vagy inkább olyan unalmas már, hogy fel sem kelsz rá. – somolygott. Tényleg nem értettem, hogy miért nem keltem fel, de talán valóban ideje lenne új ébresztőt választanom…
- Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. – mondtam, miközben a bőröndömből előhalásztam a mai napra választott ruhámat. – Szerinted ez jó lesz? – fordultam Make felé.
- Tökéletes. – mosolygott. – De jobb, ha belehúzol, mert nem készülsz el időben!
- Nem kettőre jönnek a vendégek? – néztem rá értetlenül, de azért gyorsan kibújtam a pizsamámból.
- A vendégek tényleg kettőre jönnek. De a család nagy része már itt van, ahogy hallottam, és még jönnek. – felelte nyugodtan, de engem elfogott a pánik. Ha ezt tudom, akkor biztos, hogy reggel hattól fent lettem volna.
- Ó, Istenem! Ez nagyon égő!
- Mi?
- Hogy azt hiszik, hogy még mindig alszunk! Miért nem keltettél fel? – kaptam magamra a ruhám.
- Taylor mondta, hogy hagyjalak aludni. – vont vállat, s a szája megremegett egy elfojtott mosolytól.
- Megölöm! – mondtam mérgesen. – De előbb rendbe teszem magam. Megvársz? – néztem rá könyörgően.
- Persze, még a hajam hátravan amúgy is. – így felkaptam a neszesszeres táskám, és a fürdőbe vonultam.

Tényleg idegesített, hogy nem keltek fel, de szerencsére a hajamat elég volt megfésülnöm, így finom hullámokban omlott a hátamra. Amikor sminkelni kezdtem, eszembe jutott a tegnap éjjel, s nem tudtam megállni a mosolygást. A gyomromban ismét kellemes érzés támadt, s ha nem itt lettünk volna, egész biztosan felkutatom Taylor-t. Elég volt csak arra gondolnom, hogy mi történt, máris izgalomba jöttem, nemhogy akkor, amikor arra gondoltam, hogy mi mindent…
- Szia, ugye nem bánod, ha én is befurakszom? – jött beljebb Tay, ezzel megszakítva a gondolatmenetem.
- Szia. Pont rád gondoltam. – mondtam tetetett sértődöttséggel, miközben visszafordultam a tükörhöz, és ismét a szempillámon ügyködtem.
- Csak nem haragszol?
- Nem haragszom. De nem volt szép tőled, hogy hagytad, hogy aludjak, miközben a családod már itt van.
- Először is… - ölelt át hátulról, s száját olyan közel emelte a fülemhez, hogy éreztem a leheletét. A forróság hirtelen elöntött, s ezt csak fokozta, amikor folytatta. – Azt szerettem volna, hogy kipihend magad. Másodszor… ez már nem csak az én családom, hanem a miénk. Te is a család része vagy. – suttogta. Nyelnem kellett egyet, hogy meg tudjak szólalni, mivel minden gondolatomat Taylor közelsége kötötte le, s így is épphogy csak sikerült.
- Aranyos vagy. De… ideges vagyok. Ráadásul ők még nem tudják, hogy újra együtt vagyunk, ennek ellenére nem akarok rossz benyomást tenni rájuk…
- Ugyan! Elbűvölő vagy! – felelte, s egy lágy csókot nyomott a nyakamra, minek következtében a gerincem mentén végigfutott a kellemes borzongás.
- Úgy gondolod? – fordultam meg az ölelésében.
- Teljes mértékben! – mosolygott, s egy finom puszit lehelt az ajkaimra.
- Ne csináld ezt. – mondtam erőtlenül.
- Mit? – kérdezte, miközben a nyakamat vette ismét kezelésbe.
- Ezthhh… - válaszoltam, de egy jóleső sóhaj elnyomta a végét, így még több csókkal halmozott el. – Taylor! – léptem ki oldalra minden erőmet összeszedve.
- Igen? – kérdezte, s le se próbálta tagadni mennyire élvezi a helyzetet, arcán zsivány mosoly terült szét.
- Tudod te. Most… hidd el… én is nagyon… eszméletlenül kívánlak… - mondtam, s ahogy elhagyta számat az utolsó szó, azonnal elém lépett, de ezúttal megállítottam. – De most nem lehet. Bárki bejöhet, és még el sem készültem. Fogalmad sincs, mennyire be vagyok tojva ettől az egésztől. – néztem rá komolyan.
- Nincs mitől tartanod. Mindenki szeretni fog. – s két tenyere közé fogta az arcom, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Nagyon remélem. A ruhám jó lesz?
- Tökéletes.
- Remélem nekik is tetszeni fog.
- Remek választás volt. Nagymami szereti ezt a színt. – somolygott.
- Tudom. Ezért gondoltam erre.
- De remélem, hogy nem azért ilyen rövid, hogy nagyapának is bejöjjön. – mondta immáron az ajtóban állva halál komolyan, de a szemén láttam, hogy magában már majd’ szétpukkad a nevetéstől.
- Gyagya! – csaptam a hátára. Kinyitotta az ajtót még mindig nevetve, és már majdnem kiment, amikor hozzátettem. – Egyébként nem nagyapa miatt, Ray biztosan értékelni fogja. – mondtam angyalian, s most képe láttán én kezdtem el nevetni, egy grimasz kíséretében távozott. 

Én még mindig nevetek, amikor eszembe jut, hogy Ray mennyire rám kattant még abban az időben, amikor Taylor és én együtt voltunk. Vagyis, amikor még ők is tudtak róla, hogy együtt vagyunk. Számomra nevetséges, Tay viszont nem találta ezt annyira szórakoztatónak, ami miatt én csak még jobban nevettem az egészen, hiszen a saját másod vagy harmad unokatestvérére volt féltékeny, igaz, nem sok közük volt egymáshoz, és Ray valóban hajtott rám.

Ahogy készen lettem, visszamentem lepakolni, illetve belebújtam a cipőmbe.
- Kész vagy? – kérdeztem Makena-t.
- Igen, egy perc. – azzal kihúzta a hajvasalóját a konnektorból, s még egyszer belenézett a tükörbe, hogy végigmérje magát. Én is ott álltam mellette, s hatalmas mosoly kúszott az arcomra,
- Gyönyörű vagy! – mondtam neki.
- Biztos?
- Igen. Akárkit is mutatsz ma be nekünk, a lélegzete is eláll, ha meglát. – kacsintottam.
- Honnan…
- Ugyan, én is nő vagyok. Senki sem készülődik ennyit, hacsak nem pasi van a dologban… vagy fellépés, vagy valami ilyesmi. – tettem hozzá. – De mivel utóbbi nem fenyeget, csak az előbbi lehet. Hogy hívják?
- Nick. – kuncogott.
- Mióta vagytok együtt?
- Három hónapja. – somolygott, de egy kis bűntudatot véltem felfedezni a szemében. – Ne haragudj, hogy nem mondtam el, csak nem volt soha sem megfelelő alkalom…
- Felejtsük el! De mindenről be kell számolnod! – kuncogtam, s kimentem a szobából. Együtt mentünk le a nappaliba, ahol nem kis tömeg fogadott, köszöntem mindenkinek, majd Make szép sorjában bemutatott azoknak, akiket nem ismertem személyesen. Kissé megkönnyebbültem, hogy egytől egyig kedvesek voltak, semmi különleges nem történt.
- Ronnie, kihoznád Make-kel a túrós sütit, a pulton van. – kérdezte Deb, ezzel megszakítva Tay nagyijával való beszélgetésem.
- Persze. – mosolyogtam, majd karon ragadtam Makena-t, s bementünk a konyhába.
- Nick mindjárt megérkezik. – mondta a kezét tördelve.
- Kitől félsz ennyire? Mindenki értékelni fogja, hogy idáig utazott, hidd el. – bíztattam.
- Ebben nem vagyok ennyire biztos. Apa meg fogja ölni. – nézett rám kétségbeesetten.
- Én nem Dan-től aggódnék ennyire… - suttogtam, miközben letettük az asztalra a tálcákat.
- Hát?
- A bátyád… hogy is mondjam… tuti nem fog örülni, hogy egy férfi elnyerte az ő kicsi és egyetlen húga szívét… - kuncogtam.
- Mi a kuncogás tárgya lányok? – szólalt meg mögöttünk Taylor, s épphogy kimondta, megszólalt a csengő. Még egy óra sem volt, vagyis ez csakis Nick lehetett, mivel a vendégek kettőre jönnek, s még a korán érkezők sem jönnek ennyivel hamarabb ide.
- Majd én kinyitom! – kiáltotta Make, s az ajtóhoz futott.
- Ne hozd kínos helyzetbe a húgod. – mondtam halkan Taylor-nak.
- Miért, ki jött? – nézett rám értetlenül.
- Mindjárt meglátod! – mosolyogtam. – De ígérd meg, hogy nem teszed.
- Oké… ígérem. – felelte komolyan, s a szemem ismét az ajtóban állókra szegeztem..,

Nick bemutatása meglepően pozitív élmény volt. Mindenki kíváncsi volt, hogy ki is Make udvarlója, vagyis inkább barátja, még Dan és Deb is elég jól viselte a kezdeti nehézségeket is. Egyedül Taylor volt az, aki nehezen viselte Nick-et, pedig nagyon próbálkozott a srác jó benyomást kelteni. Igazából nekem szimpatikus volt, egyenlőre semmi kivetni valót nem találtam benne. Taylor-ról viszont ez nem mondható el. Ugyan tartotta magát az ígéretéhez, de egész nap Nick-en tartotta a szemét, egy percre sem maradtak kettesben Make-kel.
- Ne csináld már ezt! – parancsoltam rá halkan, miután felköszöntöttük a nagymamájuk, ami kétség kívül életem egyik legmeghatóbb pillanatai egyike lesz.
- Nem csinálok semmit!
- Hát persze! Egy perc nyugtot sem hagytál nekik!
- Ez nem igaz! – mondta mérgesen.
- De igaz! Különben is. Ideje összeszednünk magunk, fél óra múlva indulnunk kell. Gyere! – húztam a lépcső felé, s egy kis ellenállás után megadta magát, és feljött velem. Sejtettem, hogy nem fog repesni a boldogságtól, de úgy gondoltam, hogy akkor is túlzás már, amit művel. Amikor az emeletre értünk, behúztam magammal a szobánkba.
- Nézd, tudom, hogy félted őt, de…
- Még szép, hogy féltem! Nem tetszik nekem ez a pasas. – szakított félbe.
- Nick a neve. És mint mondtam, tudom, hogy félted. De Make már nem óvodás, tudja, hogy mi jó neki.
- Kétlem, hogy tudná. – mondta durcásan, s hátát az ajtónak vetette, kezét összefonta maga előtt.
- Lehet, hogy még nem. De mi sem voltunk idősebbek, amikor összejöttünk. Te hogy reagáltál volna, ha a bátyám, folyamatosam ott liheg a nyakunkba? – kérdeztem mosolyogva. Egy perc múltán láttam, hogy minden dühe elszáll, s arcán egy halvány mosoly jelent meg.
- Igazad van, talán kicsit túlzásba estem. De akkor sem klappol nekem valami. – mondta komolyan.
- Ha megismered, lehet, hogy megváltozik a véleményed. De adj neki egy esélyt! Oké? – álltam el, s fűztem a karjaim a nyaka köré.
- Jól van. Megpróbálom. – felelte. Egy apró csókot nyomtam a szájára, majd kitessékeltem, hogy pakoljon össze.

Miután összekészültünk, nehéz szívvel, de elváltunk a családtól. A reptérre én taxival mentem, míg Taylor-t Dan hozta ki, s a becsekkolást követően a felszállás simán ment, s a leszállás is hasonlóképp. Ugyan jó érzéssel töltött el, hogy újra L.A.-ben vagyunk, de az már nem tetszett, hogy amint kitettem a lábam a reptérről (szerencsére Taylor-tól külön) paparazzik hada rohamozott meg. Számításaim szerint Tay már húsz perce elhagyta a repülőteret, így talán annyira nem feltűnő az egész. Fogtam egy taxit, s hazafelé vettem az irányt…

11. Love on Top

Hazaérve nem lepődtem meg, hogy Taylor azonnal felpattant, és odasietett hozzám. Akármennyire is nehezemre esett haragudni rá, nem felejtettem el a délelőtti érdektelenségét.
- Szia, merre jártál? – húzott magához a derekamnál fogva, amint levettem a cipőm.
- Szia, sokfelé. – bontakoztam ki a karjaiból, s indultam el a szoba felé.
- Most miért vagy ilyen? – jött utánam.
- Milyen?
- Ilyen!
- Nem tudom, mire gondolsz. – vontam vállat, s a fürdőbe érve összeszedtem az elöl hagyott holmim, s betettem a bőröndömbe.
- Ha ezt csinálod, nem tudjuk megbeszélni. – nézett rám kissé dühösen.
- Most hagyd abba! Ne próbáld úgy beállítani, mintha miattam lenne az egész!
- Én nem próbálom, csak nem tudom, hogy mit csináltam. Egyik pillanatról a másikra elviharzol, majd amikor hazaérsz, akkor haragszol rám.
- Hogy nem tudod? Látod ez a baj! Egyszerűen nem figyelsz rám. Bambulod azt a szaros tévét, én meg mintha a falnak beszélnék.
- A fal nem válaszol a kérdéseidre. – váltott át durcásra.
- Talán még az is jobb lett volna, ha nem válaszolsz!
- Ezentúl meccset sem nézhetek?
- Te is tudod, hogy én is megnézném veled. De amikor fontosabb dolgunk van, akkor szeretném, ha nem így viselkednél. De nem akarok veszekedni, jó?
- Én sem akarok veszekedni, bár nem értek egyet veled… - vonult be a fürdőbe. Szarul éreztem magam. Nagyon. Ha valakinek sértődésre lett volna oka, az én vagyok, nem ő. Ilyenkor tényleg igaz a mondás, hogy a pasik olyanok, mint a nagy gyerekek… Legalábbis van ebben valami igazság, az biztos! Míg bent volt, rendeltem két taxit, az egyik öt perc múlva érkezik, míg a másik csak huszonöt perc múlva.
- Én öt perc múlva indulok, a te taxid huszonöt perc múlva érkezik. – mondtam, amikor kijött.
- Oké…
- De most megyek is, ha leszálltunk, találkozunk. – nyomtam a szájára egy puszit, majd megfogtam a bőröndöm, s még gyorsan magamra kaptam a cipőm.

Az utazás remek volt, nem volt semmi gond, s még paparazzikat sem láttam a reptéren, így remélhetőleg senkinek sem fog feltűnni, hogy ugyanakkor utaztunk. Amikor leszálltunk, én elszötyörögtem az időt, hogy ő valamivel hamarabb üljön taxiba, s amikor úgy éreztem, hogy már elég időt hagytam neki, kimentem.
Odaérve kifizettem a taxit bőséges jattal, majd kiszállva kissé félve és fáradtan emelgettem a lábam a lépcsőkön, mely a házhoz vezetett. Ami először feltűnt, az a japán cseresznyefa, mely teljes pompájában állt a veranda előtt, s rózsaszín virágai és vörös levelei harmonizáltak az ablakok spalettájával, melyek közül csak kettő volt nyitva, a többit már becsukták, ami fél egy körül nem is olyan meglepő. A verandára érve nem bámészkodtam tovább, hiszen nappal biztosan szebb az egész, mint most, így gyorsan bekopogtam, s pár másodperc múltán Dan nyitott ajtót.
- Szia Ronnie, örülök, hogy rendben megérkeztél. – tessékelt beljebb halkan.
- Szia Dan. – mosolyogtam rá, majd gyorsan megöleltem, amint becsukta az ajtót. – Örülök, hogy itt lehetek.
- Nem vagy éhes, szomjas?
- Valami innivalót elfogadnék, köszönöm! – feleltem, s követtem a konyha felé. A házban is kellemes hangulat uralkodott, az egész nagyon otthonos volt, családias.
- Mit kérsz? Van minden.
- A sima víz tökéletes.
- Ne haragudj, hogy csak én fogadtalak, de a többiek már alszanak. – mondta, miközben a kezembe adta a poharat.
- Ugyan! Késő van már, és holnap, vagyis ma szükség lesz az energiára.
- Az biztos! Ha nem baj, Make-kel leszel egy szobában.
- Dehogy, tökéletes lesz. – biztosítottam.
- Mehetünk?
- Persze. – azzal elindultunk, s miközben haladtunk megmutatta, hogy mit merre találok. Amikor lent végeztünk, megfogta a bőröndöm, s felmentünk az emeletre, ahol négy szoba és két fürdőszoba volt, s az egyik szoba előtt megállt.
- Ez volna az. Lehet, hogy Make fent van még, mert meg akart várni, bár amennyit rohangált ma, nem csodálnám, ha már aludna.
- Oké, köszönöm. Jó éjt Dan! – öleltem meg.
- Neked is Ron, aludj jól! – mondta még, majd bement a sajátjukba, s én is ugyanígy tettem. Halkan nyitottam be, s szerencse, hogy nem voltam hangosabb, ugyanis Make már aludt, meglehetősen vicces látványt nyújtva. A hasára fordult, s míg bal keze a fejénél nyugodott, addig jobbja az ágyról lelógva éktelenkedett, jobb lába teljesen nyújtva, a bal pedig a csípőjéig felhúzva. A másik ágyhoz mentem, s a bőröndömből előkerestem pár szükséges holmit, amit a telefonom fényének köszönhetően pár perc alatt sikerült megoldanom, majd olyan halkan, ahogy bejöttem, kimentem a fürdőszobába. 

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, s be akartam zárni, meglepődtem, hogy nincs kulcs, sem semmi más záró eszköz az ajtón, bár ahogy jobban belegondoltam, nekik teljesen fölösleges is volna, és remélhetőleg senki sem fog rám nyitni. Gyorsan levetkőztem, felfogtam a hajam, majd a zuhanykabinba léptem, s hagytam, hogy a meleg víz ellazítson egy kicsit, aztán megmosakodtam, s még pár percig folyattam magamra a vizet. Kilépve a zuhanytálcából, magam köré csavartam a törülközőm, majd a maradék sminket is lemostam az arcomról, s csak ezután kezdtem fogat mosni. Már meglehetősen fáradt voltam, lehunytam a szemeim, ráadásul a Taylor-ral való veszekedés miatt is rosszul éreztem magam, s eldöntöttem, hogy ezt másnap (illetve már aznap) mindenképpen megbeszélem vele valahogy, mert nem akartam, hogy feszült legyek. Az ajtó jellegzetes hangjára nagy lendülettel fordultam ijedtemben hátra, s automatikusan tettem egy lépést előre, mikor felfogtam, hogy Taylor jött be.
- A frászt hoztad rám! – korholtam le.
- Ne haragudj! – mondta olyan érzékenyen, hogy egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez csak az ijedelmemnek szól.
- Nem haragszom… te is tudod, hogy nem tudnék sokáig haragudni rád… és azt hiszem, én is túlreagáltam egy kicsit és… - kezdtem bele, de az egyik ujját a számra tette, ezzel belém fojtva a szót.
- Nem, tényleg… igazad volt. – mondta ki, s a szívem olyan vad kalapálásba kezdett, hogy kételkedtem benne, hogy a helyén marad. Nem igazán értettem a reakcióm, de éreztem, hogy a boldogság végigjárja a testem.
- Köszönöm! – feleltem, s egy lágy csókra húztam magamhoz. Amint ajkai a sajátoméhoz értek, rájöttem, hogy már milyen régen csókoltam meg, s nem értem be egy egyszerű, de kellemes csókkal, sokkal szenvedélyesebbre váltottam, de hamar észrevettem, hogy ő is hasonlóképpen reagált. Egy pillanatra elvesztettem a fejem, de amint megéreztem, hogy elkezdi lazítani a törülközőt körülöttem, észhez tértem. – Ne! Ne most!
- Miért? – kérdezte, miközben a nyakammal volt elfoglalva.
- Mi van, ha valaki meghallja?
- Majd halkak leszünk. – mosolygott fel rám zsiványan. Igen, tudom ez gyenge volt még tőlem is.
- És mi van, ha ránk nyitnak?
- Mindenki alszik már, különben is látják, hogy van bent valaki, majd a másikhoz mennek. – felelte, és ismét visszatért a nyakam kényeztetéséhez. – Egyéb?
- Nem, nincs több ellenvetésem. – mosolyodtam el, s húztam magamhoz.

Az ágyban fekve még mindig nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról, s nemcsak boldog, hanem izgatott is voltam. No, persze a tény, hogy mindent megbeszéltünk, alapból elégedettséggel töltött el, de olyan tulajdonságát mutatta meg, ami roppantmód tetszett. Régen nem mert ekkora kockázatot vállalni, s most nemhogy vállalta, még ő vett rá a dologra. Ez tetszett. Méghozzá nagyon, bár egy apró, ám nem elhanyagolható dolog még az ő fejéből is kiment, s ha nincs bent a neszesszeres táskám, akkor fuccsa az egésznek, akármennyire is egymásra hangolódtunk. Megpróbáltam elterelni a gondolataimat az együtt töltött percekről, mert olyannyira pezsegtem még mindig, hogy csak a szobában alvó Make tartott vissza attól, hogy felpattanjak, és átmenjek Taylor-hoz. Inkább a holnapra gondoltam. Vártam a reggelt, bár kissé féltem, hogy le fogunk bukni a család előtt, s ez nem tett volna jót a kapcsolatunknak, az biztos. Ezen elmélkedve sikerült elaludnom…

10. Excitement

Sziasztok!!
Meghoztam az új részt, nem is fűznék hozzá semmit. Kellemes olvasást!!

Puszi, Ariel

Valamivel több, mint négy óranyi tanácskozás után végül meglett a lista, s elégedett voltam, hiszen azok a dalok, amikhez ragaszkodtam, mert Taylor-ral mindketten azt mondtuk rá, hogy ezt mindenkeppen rá kell, hogy kerüljön, piacképesek voltak, így még győzködnöm sem kellett őket.
Mire hazaértem már nagyon fáradt voltam, s örültem, amiért a következő három napot pihenéssel tölthetem, ugyanis nem sok lehetőségem volt erre az elmúlt időszakban. Viszont ha arra gondoltam, hogy ezután már a fellépések következnek, akkor ismét izgatott lettem, hiszen a kedvenc részem az egészben az, ha a színpadon állhatok, énekelhetek és táncolhatok.
Egészen idáig elő sem vettem a telefonom, le voltam halkítva, így gyorsan elővettem, hiszen úgy sejtettem, Tay hívott már. Ahogy a kijelzőre pillantottam, sejtésem beigazolódott, már kétszer hívott, de valószínűleg rájött, hogy miért nem vettem fel, így egy SMS-t irt.

Szia kincsem,
gondolom sokáig vagy ma bent, mert nem vetted fel. Mindegy, ha jössz, csörgess meg.
Szeretlek, T.

Végigolvasva kicsit sietősebbre fogtam, összepakoltam azokat a dolgokat, amik kelleni fognak a következő napokban, s most a pizsamát sem felejtettem el. Még gyorsan lezuhanyoztam, megvacsoráztam, majd bepattantam a kocsimba, s Taylor-hoz hajtottam, csak a parkolóból csörgettem meg.
Szinte vánszorogva tettem meg a lakásáig az utat, s hálát adtam, amiért van lift, és nem lépcsőznöm kellett.
Az ajtó elé érve bekopogtam, s pár másodperc múlva kitárult előttem az ajtó.
- Szia. - mosolyodtam el, amikor megláttam.
- Szia. - mondta ő is, s belépve azonnal megcsókolt, a lábával lökte be az ajtót.
- Ennyire hiányoztam?
- Még ennél is jobban.
- Te is nekem. - somolyogtam még mindig, levettem a cipőm, s azonnal a szoba felé vettem az irányt, majd lepakolva vissza kimentem a konyhába, mivel a nappaliban nem láttam Tay-t.
- Tessék. - nyomott a kezembe egy vízzel teli poharat, s ő is kortyolt párat, majd letette a pultra, és megállt.
- Köszi. - mondtam, miután leküldtem az egészet.
- Szívesen. De most menjünk aludni, mert mindjárt összeesel. Ellentétben velem, ugyanis nem keltettel fel.
- Benne vagyok. Amúgy meg megmondtam, hogy nem keltelek fel. - ragadtam kézen, s mentünk be így a szobába, majd gyorsan átöltöztem, s befészkeltem magam az ágyba, szorosan Tay mellé. Finoman cirógatni kezdte a hátam, csak néztünk egymásra, s éreztem, hogy a pillaim elnehezednek, s pár perc múltán elnyomott az álom...

Reggel, pontosabban délelőtt a telefonomra keltem, s meglepődtem, hogy már tizenegy óra van, ráadásul Taylor sem volt mellettem. Átaludtam az éjszakát, egyszer sem ébredtem meg.
- Szia Kim, mondd. – hangom még meglehetősen reszelősen csengett.
- Szia Ronnie. Csak szólni akartam, hogy el ne felejtsd ma háromtól az interjút, illetve a jövő héttel kapcsolatban egyeztetnünk kellene. Van néhány új fellépési lehetőség.
- Tudod, hogy mire szoktam igent mondani, azokra bólints rá.
- Rendben. Illetve ma négytől a szalonba is be vagy jelentve.
- Jó, hogy mondod, mert teljesen kiment a fejemből. Köszi Kim, ez minden?
- Igen.
- Holnapra van valami?
- Még nem terveztünk semmit.
- Akkor ne is vállalj el semmit, mert dolgom van.
- Oké, ki is húztam azt a napot. - nevetett fel, s halkan én is kuncogtam.
- Akkor szia, Karennek mondd meg, hogy majd felhívom.
- Oké. Szia Ronnie. - köszönt el ő is, majd bontottam a vonalat. Nagyot sóhajtva visszadőlte az ágyba, majd egy kis nyújtózkodás után előbb a fürdőszobába, aztán a nappaliba mentem, ahol Taylor-t sejtettem, s nem lepődtem meg, hogy éppen a TV-ben nézett valami meccset.
- Jó reggelt! – sétáltam mögé, s öleltem át hátulról.
- Neked is álomszuszék. – mondta, miközben megfogta a kezeim, lejjebb húzott, s így nyomott az arcomra egy puszit. Gyorsan megkerültem a kanapét, és befészkeltem magam a válla tövébe, hátam simogatta, de a TV-re koncentrált.

Pár percig bírtam így, ugyanis muszáj volt valamit ennem, így a konyhába siettem, felkaptam egy almát, majd vissza a nappaliba és ismét leültem a díványra. Azon gondolkoztam, hogyan is alakítsam a napom. Háromtól van egy rádiós interjú, ami negyed óránál több nem lehet, és telefonon keresztül bonyolítjuk le. Négyre a szalonba kell mennem, ez már időigényesebb, legalább két óra, így hatnál előbb semmiképpen sem végzek.
- Mikor indul a gép?
- Kilenckor. – felelte egyszerűen.
- Szerintem csak holnap…
- Már elintéztem, együtt megyünk. Illetve külön, de egy gépen. – még mindig ugyanolyan monoton hangon beszélt, és nem figyelt rám. Ugyan megnyugtatott, hogy ezt már ő elintézte, kedves volt tőle, de zavart, hogy rám se hederít. Egy nagyot sóhajtva felálltam és betrappoltam a szobába, majd a bőröndömből kivettem egy fehér nadrágot és egy lila felsőt. Ha megérkezünk, akkor sem fogok fázni, annak ellenére sem, hogy az időeltolódás miatt éjfélre érünk oda. Gyorsan magamra kaptam a ruháim, feldobtam egy szolid sminket, igazítottam a hajamon, és bedobáltam mindent a táskámba, amire szükségem lehet. Felvéve a cipőmet is, Taylor-hoz mentem, s egy puszit nyomtam az arcára.
- Majd jövök. – mondtam, s éreztem, amint kérdő tekintete a hátamba fúródik, de nem foglalkoztam vele, legalább megérti, hogy milyen érzés nekem az, amikor nem figyel rám. Beültem a kocsimba, és a Starbucks-hoz hajtottam. Kint ültem le, s nem lepődtem meg, hogy vagy tíz papi máris vad fotózásba kezdett.
- Szia Karen, mit csinálsz?
- Éppen az album cover fotózását beszélem meg Marc-kal.
- Veled van, vagy telefonon?
- Itt van mellettem.
- Akkor mi lenne, ha találkoznánk a szokásos Starcucks-ban? Én már itt vagyok, szóval bármikor jöhettek.
- Jó, egy tíz-tizenöt perc múlva ott vagyunk, úgyis egyeztetnünk kell pár dolgot.
- Rendben, várlak titeket. Szia.
- Szia Ron. – azzal bontottam a vonalat, s a kávémat kezdtem szürcsölni.

Amint megérkeztek, munkához láttunk, egyeztettük a fellépéseket, a fotózás időpontját, illetve az interjúk és egyéb fotózások pontos időpontját és helyszínét.
- Karen, ha megkérlek eljönnél velem. Tudom, hogy rengeteg dolgod van, de most nem bírnám ki egyedül.
- Ümm, persze, de miért nem Kim megy veled?
- Szegény lányt túlterheltem mostanában, jár neki egy kis pihenő. – mosolyodtam el.
- És nekem nem? – nevetett fel.
- De, természetesen neked is. Amikor csak szeretnéd…
- Tudod, hogy csak vicceltem. – vágott közbe, mire már én is csak nevetni tudtam. Imádtam Karenben, hogy odavan a munkájáért, és sosem panaszkodik, még akkor sem, amikor kibírhatatlan munkákkal láttam el. Egyszerűen mindig csak teszi a dolgát, magától értetődően, s sokat tudtam tanulni tőle az elmúlt években, hiszen nem tudom, hogyan vészeltem volna át nélküle egy-egy húzósabb időszakot, és ezért borzasztó hálás voltam.
- Imádlak. – mondtam egészen komolyan, mire szeretetteljes mosoly terült szét finom arcán.
- Ne mondj nekem ilyeneket, mert elbőgöm magam. – felelte kissé elérzékenyülten.
- Elég legyen lányok, mert férfi létemre én is mindjárt bőgök, amúgy is két perc múlva interjú.
- Így elszaladt az idő? Huhh… Jut eszembe, beszéltél Kimmel? – fordultam ismét Karenhez.
- Igen, mindent letisztáztunk. Megtudhatom, hová készülsz? – mosolyodott el mindentudóan.
- Persze, hogy megtudhatod. Taylor nagymamájához. Most lesz hetven éves, és mivel már nem bujkálunk egymás elől, így Make külön kérésére én is odautazom.
- Örülök, hogy végre sikerült túllendülnötök a múlton. Merőben megkönnyítettétek vele a dolgom. – mosolyodott el ismét.
- Igen, már kezdett megzakkanni. – nevetett fel Marc.
- Nem is! – bökte őt oldalba, majd a telefonjára lettünk figyelmesek, ugyanis csörögni kezdett. – Szóltam Kimnek, hogy hozzám irányítsa a hívást, mert együtt vagyunk. – tért vissza a hivatalos hangjához.
- Jól van.
- Készen állsz?
- Persze. – bólintottam megerősítésképp.

Az interjú jól ment, bejelentettem az album címét, illetve, hogy pár napon belül nyilvánosságra hozzuk a tracklistát, majd egy kis ízelítőt is kap a közönség. A szokásos kérdésekre a már megszokott válaszokat adtam, bár nem éreztem monotonnak az egészet, nem bántam volna, ha valami új is történik. Mindenesetre, ahogy végeztünk, még pár percet eltöltöttünk a kávézóban, majd ismét kocsiba ültem, és a szalonhoz hajtottam. Jól esett egy kis kényeztetés, hogy ismét mindenem normálisan néz ki, nem mellesleg, hogy elfogadhatóan jelenhetek meg Taylor családja előtt. Tudom, hogy őket nem annyira érdekli a külső, de nem akartam, hogy úgy tűnjön, a fiukhoz nem vagyok elég jó… ez sokkal inkább foglalkoztatott most, hogy újra együtt vagyunk. Hiszen előbb-utóbb ők is meg fogják tudni, és félelemmel töltött el a gondolat, hogy mit fognak gondolni. A múlt fényében nem csodálnám, ha nem örülnének a dolognak, hiszen fájdalmat okoztam Taylor-nak, akármennyire is próbálom elhinni, hogy tényleg helyesen döntöttem, hogy próbáltam neki adni egy esélyt a normális életre…

9. Offset

Sziasztok!

Ez a rész ismét egy kicsit „lazulósabb” rész, bár azt hiszem ilyenre is szükség van! :)) Kellemes olvasást, ha van kedvetek, komizzatok!!

Puszi, Ariel

Ahogy sejtettem, elképzelése sem volt arról, hogy miben fog segíteni, s ez roppantmód tetszett. Egy perc hallgatás után azonban az arcán bizonytalan mosoly terült szét.
- Találd ki.
- Hát... az első gondolatomnak nincs köze az albumodhoz. - kacsintott rám. - A második az, hogy írtál dalokat, és én leszek a tesztalany.
- Az első természetesen nem az, amit csinálni fogunk, akármennyire is csábító. A második már közelebb jár. – vettem elő neki egy tányért, s kivettem a zacskóból a neki szánt ételt, amit még reggel megvettem.
- Szabad a gazda. – ölelte át a derekam, s nyomott egy puszit a nyakamra.
- Elhoztam az összes eddig felvett dalom... - mondtam, miközben egy serpenyőre tettem a húst, és elkezdtem felmelegíteni.
- És meghallgatjuk? – kérdezte izgatottan.
- Igen.
- De ebben mi az én feladatom? Véleményeznem kell?
- Több mint hét órányi anyagról beszélünk, és igen, nagyjából.
- Akkor értem, miért kell annyi kávé. Van bőven, nézz csak be a szekrénybe. Szerintem még marad is.
- Hát... ha elalszunk, akkor biztosan. - kuncogtam, s nyitottam ki a pult alatt lévő szekrényt, ahol két karton kávé (az egyik cukormentes, míg a másik normál) volt, illetve szinten két karton energiaital, ugyanolyan felosztásban, mint a kávé, no meg a vizek.
- Energiaitalt is hoztál. - mosolyogtam, s néztem hátra.
- Arra az esetre, ha megunnánk a kávét. - somolygott.
- Jó ötlet. - tettem még hozzá, majd megvártam, hogy a hús átmelegedjen, a zöldséget is odatettem egy kicsit, a rizst viszont kénytelen voltam mikroba tenni, noha nem szerettem használni. Kiszedtem egy tányérra az egészet és elé tettem, majd leültem vele szemben.
- Köszi!
- Jó étvágyat! - kívántam.
- Köszönöm. Te nem eszel?
- Otthon már ettem.
- Biztos?
- Biztos. Megígértem, vagy nem?
- Igaz. - bólintott. - Amúgy meg nem is tudom, ki akar kinek a kedvében járni... - bazsalygott a steak-re nézve.
- Néha én is kedveskedhetek neked, nem?
- De, persze. Bár, ha nem tennéd, akkor is ugyanennyire szeretnélek.
- Helyes. - vigyorogtam. - Amíg eszel, nem bánod, ha elmegyek zuhanyozni? Arra nem maradt időm.
- Dehogy, menj nyugodtan. - mosolyodott el.
- Mire megeszed, készen leszek. - álltam fel, s adtam a fejére egy puszit, majd bevonultam a fürdőszobába, és gyorsan lezuhanyoztam, majd megtörölköztem, s magam köré csavarva azt, kissé mérgesen vonultam ki a szobába, ahol Taylor már várt, hátát az ágy támlájának vetette, s a tévét nézte. Dühödten araszoltam a táskámhoz, hátha ott találom, amit keresek, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem hoztam.
- Mi a baj? - kérdezte kuncogva, s ahogy elképzeltem magam, amint mérgesen fel-alá járkálok, én is elmosolyodtam.
- Otthon hagytam a pizsim. - sóhajtottam nagyot.
- Minek az? - kérdezte, mintha ez annyira magától értetődő lenne.
- Rajtad is van alsónadrág. - mutattam rá.
- Vegyél fel egy bugyit... - nevetett még mindig. - Adok egy pólót, úgyis rajtad jobban állt, mint rajtam. - tette gyorsan hozzá, valószínűleg látta rajtam, hogy mérges vagyok. Felállt, majd a gardróbhoz ment, s elővett egy kék pólót, és egy puszival kísérve a kezembe nyomta. - Tessék.
- Köszönöm. - néztem rá hálásan, s gyorsan magamra húztam a pólóját. - Nehogy azt hidd, hogy rád vagyok mérges, csak magamra, hogy kiment a fejemből. - mondtam gyorsan.
- Előfordul. De most gyere, hosszú lesz az éjszakánk. - somolygott.
- Hozok be néhány kávét. - azzal kiszaladtam, s kivettem hármat-hármat, majd vissza a szobába, s letettem az éjjeliszekrényre, majd én is leültem az ágy tetejére, mire Tay mellém húzódott, átkarolta a derekam, így a hátam egy részét neki támasztottam, s magamhoz húztam a lap-topom, bedugtam a pendrive-ot, és végigpörgettem a listán.
- Hány szám ez? - kérdezte nevetve.
- Több, mint százhúsz, de mindjárt megnézem. - mondtam, s kijelölve a dalokat kiírta a gép a bűvös számot, ami a százhuszonnyolc volt. - Százhuszonnyolc.
- Tényleg kelleni fog a kávé. De az energiaital is. - mosolygott. - Nem baj, úgyis kíváncsi vagyok, ráadásul az elsők között hallhatom őket. - nyomott egy puszit az arcomra. - Egyébként, ha egész éjjel fent leszünk, hogy akarsz bemenni a stúdióba? - kérdezte kíváncsian.
- Alszom négy órát, nem megyek konditerembe, és ennyi. Holnap vesszük fel az utolsó három dalt, bár egyik sem tetszik annyira, ezért is hoztam el ma őket.
- Oké... bár azt reméltem, hogy holnap délután végig az enyém leszel.
- Nem holnap, de holnapután esetleg. Csak egy interjú van betervezve aznapra. Este úgyis utazol...
- Te is jössz, nem?
- Nem tudom mennyire tudnánk eltitkolni a család előtt, hogy együtt vagyunk...
- Simán. Hidd el, akkor sem vénnek észre, ha előttük csókolóznánk. Mindenki rendíthetetlenül hisz abban, amit mondunk. – kacsintott.
- Biztos vagy benne? Nem hiszem, hogy meg tudnám játszani magam a családod előtt…
- Biztos vagyok benne. Majd segítek. – felelte lágyan, s csókolt meg nagyon finoman.
- Akkor megyek. Mégsem hagyhatom ki a nagyid hetvenedik szülinapját. – somolyogtam.
- Nagyon helyes. Főleg, hogy Make külön megkért.
- Igaz. - mondtam, majd felvettem az összes számot a lejátszási listára, s elkezdtük hallgatni őket...

Az utolsó szám után kissé elegem volt a saját hangomból, nem álltunk meg egy pillanatra sem, illetve csak akkor, ha Tay kiment a mosdóba. Sikerült leszűkítenünk a listát, noha volt olyan, amikor nem értettünk egyet, de százhuszonnyolcból mindössze harmincötöt választottunk ki, s még ezt is le kell szűkítenem tizenegynéhányra. Már csak egymás mellett feküdtünk, egy papírral a kezemben, s halkan beszélgetni kezdtünk.
- Komolyan nem tudom elhinni, hogy ez mind te vagy. Mármint... sok szám olyan...
- Nem illik hozzám, ugye?
- Igen. De azért tetszenek, csak nem te vagy.
- Igen, rengetegnél éreztem ezt.
- Hány szám maradt?
- Harmincöt az Only Girl-el együtt.
- Felsorolod?
- Ühüm. Beautiful (Drop Dead), Best Thing I Never Had, Born this Way, California King Bed, Cheers (Drink to That), Complicated, Criminal, Fading, Fashion Of His Love, Funky Town, Gasoline, Hypnotico, I'm Into You, I Wanna Go, Killer Love, Love On Top, Love The Way You Lie part II., Man Down, Marry the Night, Move Your Body, On the Floor, Papi, Poison, Power's Out, Raining Man, Run the World (Girls), S&M, Seal It with a Kiss, Skin, Till The World Ends, Trouble for Me, We Belong to the Music, Wet, What's My Name és persze az Only Girl. - mondtam végig.
- Elég vegyes.
- Igen, de az album címének megfelelnek.
- Mi a címe? - nézett ram kérdőn, de egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy nem mondom meg neki.
- Loud.
- Miért pont Loud?
- Amikor ünnepeltük az új klipet ma… Beugrott, hogy mostanában annyira hangos volt körülöttem minden, s ezeket a hangokat sikerült legyőznöm. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, ez lesz a címe.
- Találó. - mosolyodott el.
- Köszi.
- De azt hiszem aludnunk kellene. Már fél hat van, kilenckor kelned kell.
- Tudom. Nem foglak felkelteni.
- De nyugodtan kelts fel.
- Nem. Szeretném, ha legalább te kipihennéd magad.
- Úgyis fel fogok kelni.
- Majd meglátjuk. - kuncogtam, majd egy apró csókot adtam a szájára, s hozzábújva hagytam, hogy elnyomjon az álom...

Kilenckor az ébresztőmre keltem a tervezettek szerint, s gyorsan kinyomtam, hogy Tay ne keljen fel. A fürdőbe vonultam, majd felöltöztem, s gyorsan megreggeliztem. Mielőtt elindultam volna, még gyorsan beszaladtam, s egy puszit nyomtam kedvesem arcára, de nem ébredt fel, édesen aludt.
A papírt még eltettem, majd a stúdióba hajtottam, s még mielőtt az utolsó felvételeknek is nekikezdtünk volna, szóltam Kim-nek, hogy szervezzen meg egy megbeszélést ma este hétre, addigra biztosan felvesszük az utolsó dalokat is, bár biztos voltam benne, hogy egyiket sem tetetem fel az albumra.

A munka jól ment, csak egy ebédszünetet tartottunk, ami kemény húsz percet jelentett. Hétkor azonban beültünk a tárgyalóba, s mindenkinek a kezébe nyomtam a listám.
- Mindenkinek köszönöm, hogy eljött, annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban szóltam, de sürget az idő, így azt hiszem, most mindent be kell vetnünk. Mint látjátok, összeírtam azokat a számokat, amik szerintem megfelelnek, de még mindig szűkítenünk kell a listán. Remélem mindenki tisztában van vele, hogy mely számokról beszélünk, mert tényleg kevés az időnk. – zártam le, s vártam, hogy végre megszólaljon valaki.
- Mi az album témája? - hangzott el a kérdés.
- Csak a címet döntöttem el, az pedig a Loud lesz.
- Nem túl egyszerű? Ilyen dalt nem is vettél fel.
- De az összes dalra igaz. Muszáj most selejteznünk, a rajongok már várjak a tracklistát.
- Javaslom, haladjunk sorban, mindenki elmondja az adott dalról a véleményét. Így láthatjuk az eladhatóságot is. - vetette fel Jenny, s mivel mindenki beleegyezett, én sem tiltakoztam, bár azt tudtam, hogy hosszú estének nézek még elébe...

8. Workmanship

Sziasztok!
Meg is érkezett a következő rész, hamarosan hozom a következőt is!!! :)
Kellemes olvasást, ha van kedvetek, komizzatok!!

Puszi, Ariel

Reggel boldogan ébredtem fel, s mivel Taylor még aludt, halkan kimentem a fürdőbe, majd kijőve onnan felvettem a földön heverő pólóját, belebújtam, s elkezdtem összeszedni a ruhadarabokat, amiket szétszórtunk. Kiérve a konyhába kerestem valami ehetőt, de a diétámnak köszönhetően semmit sem találtam, így palacsintát kezdtem sütni, legalább ő egyen valami finomat, én pedig magamba döntöttem egy liter vizet, mert az egy kicsit eltelített. Ahogy végeztem a tésztával, elővettem a serpenyőt, s sütni kezdtem. Boldognak éreztem magam, na nem mintha eddig nem lettem volna boldog egy-egy pillanatban, de ez másfajta boldogság volt. Nem olyan, mint amikor a színpadon álltam, vagy találkoztam a rajongóimmal, esetleg egy dalom sikereket ért el. Ez más volt, valami leírhatatlan. Nem tudtam rá jó szót, hiszen az, hogy szeretem, vagy szerelem, a közelében sem volt annak, amit éreztem, de még az imádom sem fejezte ki azt, amit éreztem.
- Jó reggelt! - köszönt rám hirtelen álmos hangján, s adott egy puszit az arcomra. Hiányzott már ez a hang is, hiszen ilyenkor úgy brummogott, mint egy medve.
- Neked is! - mosolyogtam, majd gyorsan fordítottam a palacsintán. - Én keltettelek fel?
- Nem... csak megébredtem, és láttam, hogy nem vagy mellettem, aztán hallottam, ahogy öntötted a serpenyőbe a tésztát, és megkordult a gyomrom. - vigyorgott.
- Á, értem.
- Jól áll a pólóm. - nevetett fel.
- Ugye? Szerintem is! - somolyogtam én is, majd tányérra tettem az utolsó palacsintát is. Nem sütöttem sokat, csak hatot, annyi talán elég lesz neki, bár eddig elég volt... - Üres még a hűtőd, csak egy tojást találtam, így gondoltam ez jó lesz reggelire.
- Tökéletes. - adott a számra egy puszit, amikor letettem elé.
- Tessék, itt a szirup is. - tettem le, majd leültem vele szemben.
- Köszönöm. De tudod, hogy nem kell kiszolgálnod.
- Hidd el, szívesen teszem. - bazsalyogtam.
- Akkor jó. Csak nehogy elkényeztess.
- Azt várhatod! - kuncogtam. - De tényleg szívesen csináltam. Régen volt már alkalmam arra, hogy bármit is elkészítsek neked. Meg amúgy is szeretek sütni-főzni, csak nincs időm... most is lassan mennem kell.
- Akartam is kérdezni, hogy miért keltél ilyen korán. Még csak hét óra lesz.
- Haza kell mennem átöltözni, aztán megyek a konditerembe, utána pedig ismét a stúdióba.
- Akkor gondolom, csak este találkozunk.
- Valószínűleg. De... amúgy is meg akartam veled beszélni ezt az egészet... - vezettem fel a témát, amitől egy kicsit féltem.
- Mit?
- Hát, hogy újra együtt vagyunk... – kissé furcsa volt, de jól esett kimondanom ezt a pár szót. – szerintem hagynunk kéne magunknak egy kis időt, hogy minden a helyére kerüljön, illetve ne legyünk azonnal szétcincálva... Persze, ha te nem akarod, akkor...
- Nem, én is így gondoltam. - helyeselt.
- Biztos? - néztem rá komolyan.
- Teljesen. Szerintem egyelőre a barátoknak és a családnak sem kellene elmondani...
- Ezt megbeszéltük! - mosolyogtam, s hagytam, hogy befejezze a reggelijét, majd amikor végzett bepakolt a mosogatógépbe, és visszaült hozzám.
- Mikor kell indulnod?
- Negyed órája kellett volna otthonról. - mosolyogtam.
- Akkor én vagyok az oka, hogy elkésel. – jelentette ki pimasz mosollyal.
- Nem kések sehonnan. Majd kicsit kevesebbet edzem, akkor odaérek a stúdióba. - vontam vállat.
- Helyes. - tette a kezét az enyémre, s kezdte el finoman simogatni. - Jut eszembe! Te mit ettél?
- Még semmit. Otthon vár a kajám.
- Jobb lesz, ha itt is tartasz olyat, amit hajlandó vagy legyömöszölni a torkodon, mert sokat leszel itt.
- Miből gondolod? – vigyorogtam.
- Csak nem képzeled, hogy feláldozom azokat a napokat, amit veled tölthetnék?! Na nem. Épp elég, hogy csak este lehetünk együtt.
- Te is átjöhetnél hozzám. - emeltem meg az egyik szemöldököm.
- A parkolás miatt lebuknánk. Eddig szerencsénk volt, de inkább ne kísértsük. - mutatott rá, s igazat kellett, hogy adjak neki.
- Igaz. Akkor este kaja után átjövök. Csak azért utána, mert Kim-nek feltűnne, hogy nem eszem meg a kajám.
- Oké. - bólintott.
- De most megyek, összeszedem magam. - álltam fel, s adtam neki egy puszit, majd a szobába mentem, s felöltöztem. Miután a hajamat felfogtam, és elfogadhatónak véltem, kimentem, és a vállamra vettem a táskám.
- Akkor este. - csókoltam meg.
- Igen. Már várom. - mosolygott, s húzott vissza magához. - kilépve tőle a lifthez siettem, majd beszállva még intettem neki egyet. A parkolóba érve kicsit elgondolkoztam, hogy hol hagytam a kocsit, aztán elindultam, s szerencsére a memóriám nem csalt, így bepattantam, s azonnal hazahajtottam. Mivel enni már nem volt időm, csak felhívtam Kim-et, hogy ma az ebéddel ne foglalkozzon, mert nem voltam éhes reggel, majd gyorsan összeszedtem a holmim, és elmentem edzeni.
A konditerem után csak annyi időm maradt, hogy lezuhanyozzak, a kajálás ismét elmaradt, s csak egy üveg vizet vittem magammal a stúdióba, amit ihatok, ha már nagyon éhes vagyok. A munka jól ment, a dalok elmentek, az egyetlen nehézséget az okozta, hogy elég sokszor megszédültem, így alig vártam már, hogy este hét legyen, s mikor végre elhangzott a “Mára ennyi!” mondat, mindenkitől villámtempóban köszöntem el, s hazarongyoltam. 

Nem voltam túl rózsásan, de ahogy leküldtem pár falatot a gyomromba, valamivel jobban lettem, de még mindig erőtlennek éreztem magam. Mindenesetre tanulva a tegnapiból, elővettem a reggelire szánt gyümölcstálat, betettem egy zacskóba, és kocsiba ültem, hogy Taylor-ral tölthessem az éjszakát. Ugyanoda parkoltam le, mint legutóbb, hogy el ne felejtsem.
- Szia. - nyitott mosolyogva ajtót, s amint becsukta, finoman megcsókolt.
- Szia. - somolyogtam, s bújtam ki gyorsan a cipőmből.
- Sápadt vagy. - állapította meg.
- Csak elfáradtam. - mentem be a konyhába, s tettem be a reggelimet az immáron feltöltött hűtőbe.
- Tényleg? Mit ettél ma?
- Jajj Tay, ne kezd. - fogtam meg a kezét, s néztem rá kérlelően.
- Csak azt kérdeztem, mit ettél ma. De a reakciód alapján nem sokat... - jött azonnal rá.
- Igen, ma kevés időm volt, és egyszerűen elfelejtettem enni. Volt már ilyen. De most hoztam magammal reggelit, az edzőcuccom a kocsiban van, így nem kell rohannom reggel. Ne mondd, hogy veled még nem fordult elő.
- Nem fordult még elő... enni mindig kell. Ahogy elnézlek, semmi cukrot nem vittél be ma, valószínűleg a vérnyomásod is leesett.
- Jó, hagyjuk, oké? - trappoltam a nappaliba, s ültem le a kanapéra.
- Abbahagyom, ha megígéred, hogy mostantól rendesen eszed legalább azokat a vackokat.
- Megígérem. - mosolyodtam el. - Na és, mi jót csináltál ma?
- Otthon voltam.
- És?
- Hát látnod kellett volna anyu arcát! Majdnem elröhögtem magam, de sikerült megtartanom a póker arcom.
- De miért?
- Kérdezte, hogy mi van veled. Erre vállat vontam, és mondtam, hogy tegnap találkoztunk, de melózol, szóval most azzal vagy elfoglalva, egyébként meg nem tudom. Teljesen kiakadt!
- Igen, még mindig reménykedik abban, hogy újra egymásra találunk...
- Már nem csak remény...
- De ő ezt még nem tudja. - kuncogtam.
- Ezért volt vicces. Bár sajnáltam is egy kicsit, de.. ha megtudja, biztos örülni fog.
- Apukáddal ellentétben.
- Miért, ő is imád téged. - nézett rám értetlenül.
- Ez igaz. De ő volt az egyetlen, aki részben igazat adott a döntésemben.
- Lehet, de hidd el, örülni fog.
- Remélem. - sóhajtottam nagyot, pedig aggódtam, hogy Dan mit fog szólni ahhoz, hogy hirtelen megváltoztatom a döntésem.
- Biztosan. Egyébként Make azt mondta, ha esetleg beszélnék veled, mondjam meg, hogy holnap hívni fog.
- Oké... Nem mondta, mikor?
- Nem. De gondolom valamikor délután. - vont vállat.
- Jól van. - mondtam még, majd a tévét kezdtük el nézni, mert mint kiderült, ő is nézi azt a tehetségkutató műsort, ami tavaly kezdődött, és már a második szériát adják...

2020.06.16.
Az elmúlt napok a megszokottak szerint zajlottak, míg Taylor próbált mindenkivel összefutni, addig én a stúdióban munkálkodtam, és az új klipemmel voltam elfoglalva, ami éppen ma startol, pont emiatt nem tudtam elmenni Liz szülinapjára, pedig valóban el akartam, de tegnap este tízkor vettük fel az interjút az MTV-vel, amit ma leadnak a premier előtt. Már vártam, hogy milyen visszajelzéseket fogok kapni, hiszen szerencsére nem szivárgott ki a dal, csak egy harminc másodperces részletet tettünk fel a netre, ami még csak nem is a refrénből volt, de az is eléggé tetszett a közönségnek. Ma azonnal a stúdióba mentem reggel, s délután háromkor együtt ültünk le a csapattal a tévé elé, és néztük meg a felvételt, ezzel egyidejűleg feltették a honlapomra, illetve a csatornámra is a klipet, és vártuk, hogy mit írnak. Úgy egy órával később elkönyvelhettük, hogy nagy sikernek örvend mind a dal, mind a klip, s nem csak a közönségnek tetszett. A rádiókban ugyan csak holnaptól lesz hallható a dal, de a régebbi számaim közül rengeteget kértek, ha már az “Only Girl” nem volt elérhető. Pezsgőt bontottunk, hiszen rengetegen dolgoztunk rajta, s úgy látszott megérte, mindenki boldog volt, fellélegeztünk. Ekkor fogalmazódott meg bennem az album témája, s még nem mondtam el senkinek, csak kikértem az összes dalt, amit eddig felvettünk. Ötkor a telefonom csörgésére lettem figyelmes, s amint megláttam, hogy Tay keres, félrevonultam, s boldogan vettem fel a telefont.
- Szia!
- Szia! Csak gondoltam gratulálok!
- Köszönöm! Neked is tetszett?
- Már hogyne tetszett volna, imádom! - nevetett.
- Akkor jó, örülök neki. Ma egy kis segítségre lesz szükségem.
- Mihez?
- Az albumhoz.
- Oké, szívesen segítek, ha tudok. - kuncogott. – De ugye nem énekelnem kell?
- De, pontosan erre gondoltam.
- Akkor füldugót is szerezz be.
- Megpróbálok. Egyébként egész másról van szó, de majd elmondom.
- Oké, akkor most hagylak ünnepelni, gondolom, azt teszitek.
- Még szép! Hatalmas kő esett le a szívemről.
- Elhiszem. Tudom milyen sokat dolgozol ezért. – felelte komolyan. -  Vigyázz magadra! Este várlak.
- Jól van, kilenc körül ott leszek.
- Olyan későn?
- Folytatjuk a munkát, szóval...
- Jól van, szeretlek. Akkor kilenckor.
- Én is... és tankolj fel kávéval! - mosolyodtam el sunyin, hiszen sejtése sem volt arról, hogy mit kértem tőle az imént.
- Umm, oké. Csók kicsim.
- Csók, szia. - azzal bontottam a vonalat, de épphogy letettem, sorban jöttek a hívások az ismerősöktől, barátoktól. Szerencsére az olyan hívások, amik a munka miatt intéztek, egy gombbal átirányítottam Kim telefonjára, így csak annak vettem fel, aki valóban csak gratulálni akart. Ahogy visszamentem a terembe nagyot sóhajtottam, és jeleztem a többieknek, hogy ideje visszatérnünk a munkához, ugyanis az album kiadási dátuma vészesen közeleg, így este nyolcig dolgoztunk, utána pedig egy rádiós interjú következett, amit telefonon bonyolítottunk le, s miután ez is megvolt, elkértem a pendrive-ot, hazamentem, összeszedtem a holmim illetve a lap-topom, megettem a vacsim, s kocsiba ültem, hogy kilencre odaérjek Taylor-hoz, úgy gondoltam, hogy amíg ő eszik, addig lezuhanyozok.

Kilenc előtt tíz perccel odaértem, gyorsan a lakásához siettem, s meglepetésemre éppen akkor lépett ki az ajtón.
- Szia. - mosolyogott, s hajolt le egy apró csókért.
- Szia, hova mész? - kérdeztem meg.
- Csak leugrom a boltba, mert elfogyott a vized, és azt nem vettem észre, amikor elmentem vásárolni. - forgatta a szemeit.
- Ugyan, megfelel nekem a másik is.
- Semmiből sem tart lemennem, kocsival három perc az egész. Várj meg itt. - lépett mellem, s arcomra nyomott egy puszit.
- Jól van. - vontam vállat, s mentem beljebb, majd lepakoltam, a lap-topom letettem az ágyra, a töltőt bedugtam a konnektorba, s mire ezzel végeztem, hallottam, hogy Tay megjött, így kimentem a konyhába.
- Látom feltankoltál. - nevettem, ahogy a karton vizet betette a szekrénybe.
- Nehogy víz nélkül maradj. Kávét, ha nem bánod, akkor dobozosat vettem. - nézett ram kételkedve. – Neked cukormenteset. - tette hozzá, s majdnem kiugrottam a bőrömből.
- Köszönöm. - szeltem át a köztünk lévő távolságot pár gyors lépéssel, s csókoltam meg őt kissé szenvedélyesen.
- Ezt miért kaptam?
- Csak mert folyamatosan a kedvemben jársz, azért. - mosolyogtam fel rá.
- Igazán?
- Igazán.
- Akkor jó. – mosolygott. – Mihez is kell a kávé?
- Ahhoz, hogy fent maradjunk. - kuncogtam.
- Jó, ezt gondoltam. De miért kell fent maradnom, miben is segítek? - kérdezte, mire felnevettem...