15. Trickle

Sokáig néztem rá, féltem elmondani neki az igazat. Egyfelől nem akartam, hogy teljesen őrültnek tartson, másfelől, ismerve őt, biztos voltam benne, hogy magát hibáztatná miatta. Így a legjobb megoldást választottam, szemrebbenés nélkül hazudtam.
- Csak ráestem, semmiség. – erőltettem mosolyt az arcomra, s fordultam teljesen felé.
- Ne hazudj!
- Én nem…
- Dehogynem! Tudom, hogy azt teszed. – emelte meg egyik szemöldökét.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni!
- Megígérem, csak mondd már!
- Szóval… – kezdtem bele, de nem mertem a szemébe nézni, így csak a felhúzott lábaimat mustráltam. – Miután beszéltem veled, megpróbáltam felhívni Matt-et. De csak a hangpostája szólalt meg. Eszembe jutott, hogy mondta, hogy elutazik, és csak végszükség esetén lesz elérhető. Mérges voltam. Rád is, meg rá is. Csak… hirtelen elborult az agyam, és az öltöző szekrénybe ütöttem. Tudom, hülyeség volt, de egyszerűen nem is gondoltam át, hogy mit teszek, csak… megtettem. – mire befejeztem, hangom alig hallható suttogássá halkult, s éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadnak. Egy másodperc múlva Taylor magához húzott, így fejemet a mellkasán nyugtattam, az arcomat simogatta, így minden egyes kiszökött könnycseppet letörölt.
- Ne csinálj ilyet többet! – suttogta.
- Én nem akartam, egyszerűen csak…
- Máskor is előfordult már ilyen?
- Nem… De… Taylor nem vagyok dilis! – csattantam fel, s húzódtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek. – Egyszerűen csak… túl nagy volt bennem a feszültség. Hidd el, nekem sem hiányzott ez.
- Elhiszem. De… ne csinálj többet ilyet! Inkább üss meg engem! – mondta komolyan, de láttam a játékosságot felcsillanni a szemében, s nem tudtam nem mosolyogni.
- Nem biztos, hogy jól járnál…
- Hát… a kezdet elnézve nem tudom eldönteni, hogy vajon szerencsétlen szekrény, vagy te törtél össze jobban. Azért engem megnyugtatna, hogy legalább neked nem esik bajod. De lenne jobb ötletem is a feszültség levezetésére… - terült szét az arcán kaján vigyor.
- Most, hogy így mondod… - kuncogtam, s magamhoz húztam, hogy megcsókoljam.

Reggel majd’ kicsattantam az örömtől, s mivel Taylor még édesen aludt, halkan settenkedtem ki a konyhába, s főztem egy kávét, illetve csináltam Tay-nek reggelit, majd a sajátomat is elővettem a hűtőből. Miközben ettem, az e-mailjeimet bogarásztam, felnéztem pár közösségi oldalra.
- Jó reggelt! – köszönt Tay, miközben egy finom puszit nyomott a számra.
- Neked is! A pulton van a reggelid, kávét is főztem.
- Istennő vagy!
- Ja, egy álmos, és késésben lévő istennő. – álltam fel, s a tányéromat gyorsan a pultra tettem, majd a szobába siettem, hogy összekészülődjek. Nem vacakoltam a sminkkel, csak felöltöztem, és egy hatalmas napszemüveget nyomtam a képemre, így az eltakarta a felét. Az edzőcuccom is gyorsan bedobáltam, majd kisiettem, hogy elköszönjek Taylor-tól.
- Hová mész?
- Próbálni, aztán a stúdióba, utána pedig lesz egy promóciós fellépésem.
- Elkísérhetlek?
- Fellépni? Kizárt!
- Nem, a próbádra.
- Indulnom kell.
- Csak adj pár percet, és mehetünk.
- Három perced van. – mosolyodtam el, így azon nyomban felpattant, s még három perc sem telt el, amikor ismét csatlakozott hozzám.
- Mi az? – kérdezte vigyorogva. Valószínűleg az arcomra is kiült a csodálkozás.
- Semmi csak… - indultam el az ajtó felé. – Nem tudom hogy csináljátok!
- Mit? És kik?
- Hogy TI férfiak, ilyen gyorsan elkészültök. Ha rád nézek, meg nem mondom, hogy két perc alatt készültél el.
- Hát, azért nem vagyok a legjobb formámban.
- De nincs szükséged akkora napszemüvegre, ami a fél fejed eltakarja. – mutattam rá.
- Neked sem lenne, de túl hiú vagy. Smink nélkül is gyönyörű vagy.
- Na, persze! – ültem be az autómba. Ezúttal is Taylor vezetett.
- Komolyan.
- Ezt csak úgy mondod! Nem akarsz megbántani.
- Akkor ne hidd el!
- Nem is hiszem.
- Akkor jó.
- Jó! – vágtam rá. Az ablakon bámultam kifelé, de pár perc múlva, szinte ugyanabban a pillanatban kitört belőlünk a nevetés. – Ez elég… béna volt… - kuncogtam még mindig.
- Hát… igen. Melyik stúdióban vagytok?
- B.
- Gondolhattam volna.
- Most miért? – kérdeztem, miközben leparkolt.
- Mindig ebben vagy, ha el szeretnél bújni, vagy valami nagyon titkos dolgot próbáltok.
- Szükség van rá, hogy megóvjam a munkám.
- Ennyire nagy dogot csináltok?
- Majd meglátod! – vigyorogtam.

Miután átjutottunk a sorompón, és hátul leparkoltunk, bementünk a terembe. A táncosaim meglepődtek Taylor jelenlétén, s mivel nem kommentáltam, csak mindentudó mosolyaik és suttogásukból tudtam, hogy levonták a következtetéseket. Ez után az öltözőbe mentem, hogy gyorsan átöltözzem, majd vissza a próbára.
Délután egy körül fejeztük be, s egy gyors ebéd után Taylor-t kitettem a lakásánál. Úgy gondoltam, hogy ideje hazaugrania, és a stúdiónál amúgy sem tudtuk volna elkerülni a fotósokat, így ez mindenképpen jobb döntés volt most. Az albummal már nem kellett sokat dolgozni, néhány dolgot kell pontosítani, illetve a fellépések, fotózások, promotálás miegyéb miatt is be kellett volna mennem. Hat óra körül végeztünk, s már kissé fáradt voltam, amikor a fellépésem, illetve interjúm volt, bár kétségkívül jól esett a színpadon állni, abban a pár percben teljesen felszabadultam. Nem siettem összeszedelőzködni az interjú után, szép lassan készültem el, ám mikor elindultam, sietősebbre fogtam a tempót, hogy minél hamarabb otthon lehessek.
A lakásomba érve ledobtam az edzőcuccom, s a fürdőbe mentem, hogy a sminkemet lemossam, majd a konyhába mentem, hogy felkutassam, van-e valami vacsinak való. Végül úgy döntöttem, hogy ha Taylor nagyon éhes lesz, akkor rendelek valamit, bár nem hinném, hogy Debi elengedi őt üres hassal. Magamnak elővettem a salátát, ráöntöttem az öntetet, s leültem a kanapéra és tévézés közben megettem. A konyhába érve épphogy letettem a tálat, amikor meghallottam, hogy kopogtatnak, így gyorsan kitártam az ajtót, és berántottam a lakásba Taylor-t. Amint becsaptam az ajtót mögötte, az ajkaira tapasztottam a sajátjaim.
- Neked is szia. – kuncogott, mikor elhúzódtam tőle, s kézénél fogva a háló felé húztam.
- Mondd, hogy nem tetszett az üdvözlésem, és többet nem csinálom. – mondtam,
- Nem ezt mondtam, sőt. Ha minden egyes alkalommal így köszönsz, akkor azt hiszem, többször fogok boltba járni, sétálni valahol, vagy csak elbújni valahol.
- Akkor azt hiszem, sohasem fogod megtudni, hogy mit terveztem a csók utánra… - feleltem gonoszan.
- Hé! Na, erre aztán pláne nem céloztam! – rántott magához ezúttal ő…

Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtünk, s kissé mérges voltam, ülésbe tornáztam magam, s felhúztam magam köré a takarót. Amint megláttam a kijelzőn lévő nevet, nem zsörtölődtem tovább, felvettem és kihangosítottam.
- Szia Ron, minden oké?
- Szia Matt, gondolom akkor hazajöttél már. – közben Taylor is felült mellettem és kíváncsian figyelt.
- Igen, itthon vagyok. De miért kerestél vagy százszor?
- Egyáltalán nem olvastál újságot? Amandával sem beszéltél? Semmiről sem tudsz?
- Ha arra gondolsz, amit a firkászok összehordtak rólunk, akkor arról tudok. De miért érdekel ez annyira?
- Mert nem igaz! – csattantam fel.
- Nem szokott ez izgatni téged, hacsak nem pasi van a dologban. Ki a szerencsétlen fickó?
- Szia Matt. – szólalt meg Taylor. Még kissé álmos volt a hangja, de láttam az arcán, hogy kissé mérges. Én sem voltam másképp, csakhogy a Matt-re irányuló haragom kismiska volt ahhoz képest, mint amit most Taylor miatt éreztem.
- Szia Taylor. – vágta rá lazán Matt, mint aki tudatában sincs az egésznek. – Taylor? Mi? – kérdezte egy másodperc után értetlenül. – Ron nem mondod komolyan? Te és ő? Újra?
- Nem. – mondtam én.
- Igen. – felelte Taylor.
- Mióta?
- Semmi közöd hozzá!
- Öt hete.
- A család tud már róla?
- Igen.
- Nem.
- Akkor én vagyok az első, aki megtudta?
- Nem.
- Igen.
- Megtisztelve érzem magam. Egyébként Ron, ne próbálkozz. Már akkor sejtettem, hogy van valaki olyan veled, mint ez a tökfilkó, amikor találkoztunk. Így legalább már értem.
- Nagyszerű! – vágtam rá sértődötten.
- Ne bosszankodj! Ha engem kérdeznek, akkor elmondom az igazat, vagyis hogy egy egyszerű baráti ölelés volt, semmi több. Egyébként meg hamarosan úgyis lejár a téma. Ha látnak Taylor-ral, akkor mindenki rájön, hogy az egész hazugság volt. Ennyi.
- Nem szándékozunk egyhamar előállni vele.
- Miért?
- Egyáltalán nem hiányzik, hogy a szerelmi életünk körül forogjon minden, amikor Taylor bele van merülve a munkába és most fog megjelenni az új albumom. – feleltem.
- És kell a nyugalom, semmi szükségünk most a felhajtásra és izgalomra. – tette hozzá Tay.
- Terhes vagy?! – kérdezte döbbenten, hangját megemelve.
- Nem! – vágtuk rá egyszerre Taylor-ral. – Legalábbis még nem. – jegyezte meg Taylor zsiványan, mire nagyot csaptam a csupasz vállára. A két srác nevetett, én meg csak elképedve néztem hol Tay-re, hol a telefonra, mintha legalábbis Matt-re is hathatna a nézésem a kis szerkezeten keresztül.
- Taylor jól vagy? – kérdezte Matt még mindig nevetve.
- Túléltem.
- Mázlista. Vigyázz vele, különben kinyír.
- Ó, nem hinném. Ahhoz túlságosan szeret, és nem tudna ellenáll…
- Hahó! Én is itt vagyok még, ha nem tűnt volna fel. Amúgy meg mióta vagytok ekkora haverok? Tudtommal utáljátok egymást!
- Nem te akartad, hogy ne utálkozzunk? És nagyjából két perccel ezelőtt óta. – nevetett tovább Matt.
- Ne forgasd ki a szavaim. Viszont most mennünk kell, különben elkések a próbáról. Majd beszélünk, Matt. Szia!
- Jól van. Sziasztok!
- Szia Matt. – köszönt el Taylor.
- Ja, és Matt? – szólaltam meg gonosz mosollyal az arcomon.
- Igen?
- Ha ki mered fecsegni, hogy Tay és én ismét együtt vagyunk… Álmodban heréllek ki! – mondtam, azzal letettem…