8. Workmanship

Sziasztok!
Meg is érkezett a következő rész, hamarosan hozom a következőt is!!! :)
Kellemes olvasást, ha van kedvetek, komizzatok!!

Puszi, Ariel

Reggel boldogan ébredtem fel, s mivel Taylor még aludt, halkan kimentem a fürdőbe, majd kijőve onnan felvettem a földön heverő pólóját, belebújtam, s elkezdtem összeszedni a ruhadarabokat, amiket szétszórtunk. Kiérve a konyhába kerestem valami ehetőt, de a diétámnak köszönhetően semmit sem találtam, így palacsintát kezdtem sütni, legalább ő egyen valami finomat, én pedig magamba döntöttem egy liter vizet, mert az egy kicsit eltelített. Ahogy végeztem a tésztával, elővettem a serpenyőt, s sütni kezdtem. Boldognak éreztem magam, na nem mintha eddig nem lettem volna boldog egy-egy pillanatban, de ez másfajta boldogság volt. Nem olyan, mint amikor a színpadon álltam, vagy találkoztam a rajongóimmal, esetleg egy dalom sikereket ért el. Ez más volt, valami leírhatatlan. Nem tudtam rá jó szót, hiszen az, hogy szeretem, vagy szerelem, a közelében sem volt annak, amit éreztem, de még az imádom sem fejezte ki azt, amit éreztem.
- Jó reggelt! - köszönt rám hirtelen álmos hangján, s adott egy puszit az arcomra. Hiányzott már ez a hang is, hiszen ilyenkor úgy brummogott, mint egy medve.
- Neked is! - mosolyogtam, majd gyorsan fordítottam a palacsintán. - Én keltettelek fel?
- Nem... csak megébredtem, és láttam, hogy nem vagy mellettem, aztán hallottam, ahogy öntötted a serpenyőbe a tésztát, és megkordult a gyomrom. - vigyorgott.
- Á, értem.
- Jól áll a pólóm. - nevetett fel.
- Ugye? Szerintem is! - somolyogtam én is, majd tányérra tettem az utolsó palacsintát is. Nem sütöttem sokat, csak hatot, annyi talán elég lesz neki, bár eddig elég volt... - Üres még a hűtőd, csak egy tojást találtam, így gondoltam ez jó lesz reggelire.
- Tökéletes. - adott a számra egy puszit, amikor letettem elé.
- Tessék, itt a szirup is. - tettem le, majd leültem vele szemben.
- Köszönöm. De tudod, hogy nem kell kiszolgálnod.
- Hidd el, szívesen teszem. - bazsalyogtam.
- Akkor jó. Csak nehogy elkényeztess.
- Azt várhatod! - kuncogtam. - De tényleg szívesen csináltam. Régen volt már alkalmam arra, hogy bármit is elkészítsek neked. Meg amúgy is szeretek sütni-főzni, csak nincs időm... most is lassan mennem kell.
- Akartam is kérdezni, hogy miért keltél ilyen korán. Még csak hét óra lesz.
- Haza kell mennem átöltözni, aztán megyek a konditerembe, utána pedig ismét a stúdióba.
- Akkor gondolom, csak este találkozunk.
- Valószínűleg. De... amúgy is meg akartam veled beszélni ezt az egészet... - vezettem fel a témát, amitől egy kicsit féltem.
- Mit?
- Hát, hogy újra együtt vagyunk... – kissé furcsa volt, de jól esett kimondanom ezt a pár szót. – szerintem hagynunk kéne magunknak egy kis időt, hogy minden a helyére kerüljön, illetve ne legyünk azonnal szétcincálva... Persze, ha te nem akarod, akkor...
- Nem, én is így gondoltam. - helyeselt.
- Biztos? - néztem rá komolyan.
- Teljesen. Szerintem egyelőre a barátoknak és a családnak sem kellene elmondani...
- Ezt megbeszéltük! - mosolyogtam, s hagytam, hogy befejezze a reggelijét, majd amikor végzett bepakolt a mosogatógépbe, és visszaült hozzám.
- Mikor kell indulnod?
- Negyed órája kellett volna otthonról. - mosolyogtam.
- Akkor én vagyok az oka, hogy elkésel. – jelentette ki pimasz mosollyal.
- Nem kések sehonnan. Majd kicsit kevesebbet edzem, akkor odaérek a stúdióba. - vontam vállat.
- Helyes. - tette a kezét az enyémre, s kezdte el finoman simogatni. - Jut eszembe! Te mit ettél?
- Még semmit. Otthon vár a kajám.
- Jobb lesz, ha itt is tartasz olyat, amit hajlandó vagy legyömöszölni a torkodon, mert sokat leszel itt.
- Miből gondolod? – vigyorogtam.
- Csak nem képzeled, hogy feláldozom azokat a napokat, amit veled tölthetnék?! Na nem. Épp elég, hogy csak este lehetünk együtt.
- Te is átjöhetnél hozzám. - emeltem meg az egyik szemöldököm.
- A parkolás miatt lebuknánk. Eddig szerencsénk volt, de inkább ne kísértsük. - mutatott rá, s igazat kellett, hogy adjak neki.
- Igaz. Akkor este kaja után átjövök. Csak azért utána, mert Kim-nek feltűnne, hogy nem eszem meg a kajám.
- Oké. - bólintott.
- De most megyek, összeszedem magam. - álltam fel, s adtam neki egy puszit, majd a szobába mentem, s felöltöztem. Miután a hajamat felfogtam, és elfogadhatónak véltem, kimentem, és a vállamra vettem a táskám.
- Akkor este. - csókoltam meg.
- Igen. Már várom. - mosolygott, s húzott vissza magához. - kilépve tőle a lifthez siettem, majd beszállva még intettem neki egyet. A parkolóba érve kicsit elgondolkoztam, hogy hol hagytam a kocsit, aztán elindultam, s szerencsére a memóriám nem csalt, így bepattantam, s azonnal hazahajtottam. Mivel enni már nem volt időm, csak felhívtam Kim-et, hogy ma az ebéddel ne foglalkozzon, mert nem voltam éhes reggel, majd gyorsan összeszedtem a holmim, és elmentem edzeni.
A konditerem után csak annyi időm maradt, hogy lezuhanyozzak, a kajálás ismét elmaradt, s csak egy üveg vizet vittem magammal a stúdióba, amit ihatok, ha már nagyon éhes vagyok. A munka jól ment, a dalok elmentek, az egyetlen nehézséget az okozta, hogy elég sokszor megszédültem, így alig vártam már, hogy este hét legyen, s mikor végre elhangzott a “Mára ennyi!” mondat, mindenkitől villámtempóban köszöntem el, s hazarongyoltam. 

Nem voltam túl rózsásan, de ahogy leküldtem pár falatot a gyomromba, valamivel jobban lettem, de még mindig erőtlennek éreztem magam. Mindenesetre tanulva a tegnapiból, elővettem a reggelire szánt gyümölcstálat, betettem egy zacskóba, és kocsiba ültem, hogy Taylor-ral tölthessem az éjszakát. Ugyanoda parkoltam le, mint legutóbb, hogy el ne felejtsem.
- Szia. - nyitott mosolyogva ajtót, s amint becsukta, finoman megcsókolt.
- Szia. - somolyogtam, s bújtam ki gyorsan a cipőmből.
- Sápadt vagy. - állapította meg.
- Csak elfáradtam. - mentem be a konyhába, s tettem be a reggelimet az immáron feltöltött hűtőbe.
- Tényleg? Mit ettél ma?
- Jajj Tay, ne kezd. - fogtam meg a kezét, s néztem rá kérlelően.
- Csak azt kérdeztem, mit ettél ma. De a reakciód alapján nem sokat... - jött azonnal rá.
- Igen, ma kevés időm volt, és egyszerűen elfelejtettem enni. Volt már ilyen. De most hoztam magammal reggelit, az edzőcuccom a kocsiban van, így nem kell rohannom reggel. Ne mondd, hogy veled még nem fordult elő.
- Nem fordult még elő... enni mindig kell. Ahogy elnézlek, semmi cukrot nem vittél be ma, valószínűleg a vérnyomásod is leesett.
- Jó, hagyjuk, oké? - trappoltam a nappaliba, s ültem le a kanapéra.
- Abbahagyom, ha megígéred, hogy mostantól rendesen eszed legalább azokat a vackokat.
- Megígérem. - mosolyodtam el. - Na és, mi jót csináltál ma?
- Otthon voltam.
- És?
- Hát látnod kellett volna anyu arcát! Majdnem elröhögtem magam, de sikerült megtartanom a póker arcom.
- De miért?
- Kérdezte, hogy mi van veled. Erre vállat vontam, és mondtam, hogy tegnap találkoztunk, de melózol, szóval most azzal vagy elfoglalva, egyébként meg nem tudom. Teljesen kiakadt!
- Igen, még mindig reménykedik abban, hogy újra egymásra találunk...
- Már nem csak remény...
- De ő ezt még nem tudja. - kuncogtam.
- Ezért volt vicces. Bár sajnáltam is egy kicsit, de.. ha megtudja, biztos örülni fog.
- Apukáddal ellentétben.
- Miért, ő is imád téged. - nézett rám értetlenül.
- Ez igaz. De ő volt az egyetlen, aki részben igazat adott a döntésemben.
- Lehet, de hidd el, örülni fog.
- Remélem. - sóhajtottam nagyot, pedig aggódtam, hogy Dan mit fog szólni ahhoz, hogy hirtelen megváltoztatom a döntésem.
- Biztosan. Egyébként Make azt mondta, ha esetleg beszélnék veled, mondjam meg, hogy holnap hívni fog.
- Oké... Nem mondta, mikor?
- Nem. De gondolom valamikor délután. - vont vállat.
- Jól van. - mondtam még, majd a tévét kezdtük el nézni, mert mint kiderült, ő is nézi azt a tehetségkutató műsort, ami tavaly kezdődött, és már a második szériát adják...

2020.06.16.
Az elmúlt napok a megszokottak szerint zajlottak, míg Taylor próbált mindenkivel összefutni, addig én a stúdióban munkálkodtam, és az új klipemmel voltam elfoglalva, ami éppen ma startol, pont emiatt nem tudtam elmenni Liz szülinapjára, pedig valóban el akartam, de tegnap este tízkor vettük fel az interjút az MTV-vel, amit ma leadnak a premier előtt. Már vártam, hogy milyen visszajelzéseket fogok kapni, hiszen szerencsére nem szivárgott ki a dal, csak egy harminc másodperces részletet tettünk fel a netre, ami még csak nem is a refrénből volt, de az is eléggé tetszett a közönségnek. Ma azonnal a stúdióba mentem reggel, s délután háromkor együtt ültünk le a csapattal a tévé elé, és néztük meg a felvételt, ezzel egyidejűleg feltették a honlapomra, illetve a csatornámra is a klipet, és vártuk, hogy mit írnak. Úgy egy órával később elkönyvelhettük, hogy nagy sikernek örvend mind a dal, mind a klip, s nem csak a közönségnek tetszett. A rádiókban ugyan csak holnaptól lesz hallható a dal, de a régebbi számaim közül rengeteget kértek, ha már az “Only Girl” nem volt elérhető. Pezsgőt bontottunk, hiszen rengetegen dolgoztunk rajta, s úgy látszott megérte, mindenki boldog volt, fellélegeztünk. Ekkor fogalmazódott meg bennem az album témája, s még nem mondtam el senkinek, csak kikértem az összes dalt, amit eddig felvettünk. Ötkor a telefonom csörgésére lettem figyelmes, s amint megláttam, hogy Tay keres, félrevonultam, s boldogan vettem fel a telefont.
- Szia!
- Szia! Csak gondoltam gratulálok!
- Köszönöm! Neked is tetszett?
- Már hogyne tetszett volna, imádom! - nevetett.
- Akkor jó, örülök neki. Ma egy kis segítségre lesz szükségem.
- Mihez?
- Az albumhoz.
- Oké, szívesen segítek, ha tudok. - kuncogott. – De ugye nem énekelnem kell?
- De, pontosan erre gondoltam.
- Akkor füldugót is szerezz be.
- Megpróbálok. Egyébként egész másról van szó, de majd elmondom.
- Oké, akkor most hagylak ünnepelni, gondolom, azt teszitek.
- Még szép! Hatalmas kő esett le a szívemről.
- Elhiszem. Tudom milyen sokat dolgozol ezért. – felelte komolyan. -  Vigyázz magadra! Este várlak.
- Jól van, kilenc körül ott leszek.
- Olyan későn?
- Folytatjuk a munkát, szóval...
- Jól van, szeretlek. Akkor kilenckor.
- Én is... és tankolj fel kávéval! - mosolyodtam el sunyin, hiszen sejtése sem volt arról, hogy mit kértem tőle az imént.
- Umm, oké. Csók kicsim.
- Csók, szia. - azzal bontottam a vonalat, de épphogy letettem, sorban jöttek a hívások az ismerősöktől, barátoktól. Szerencsére az olyan hívások, amik a munka miatt intéztek, egy gombbal átirányítottam Kim telefonjára, így csak annak vettem fel, aki valóban csak gratulálni akart. Ahogy visszamentem a terembe nagyot sóhajtottam, és jeleztem a többieknek, hogy ideje visszatérnünk a munkához, ugyanis az album kiadási dátuma vészesen közeleg, így este nyolcig dolgoztunk, utána pedig egy rádiós interjú következett, amit telefonon bonyolítottunk le, s miután ez is megvolt, elkértem a pendrive-ot, hazamentem, összeszedtem a holmim illetve a lap-topom, megettem a vacsim, s kocsiba ültem, hogy kilencre odaérjek Taylor-hoz, úgy gondoltam, hogy amíg ő eszik, addig lezuhanyozok.

Kilenc előtt tíz perccel odaértem, gyorsan a lakásához siettem, s meglepetésemre éppen akkor lépett ki az ajtón.
- Szia. - mosolyogott, s hajolt le egy apró csókért.
- Szia, hova mész? - kérdeztem meg.
- Csak leugrom a boltba, mert elfogyott a vized, és azt nem vettem észre, amikor elmentem vásárolni. - forgatta a szemeit.
- Ugyan, megfelel nekem a másik is.
- Semmiből sem tart lemennem, kocsival három perc az egész. Várj meg itt. - lépett mellem, s arcomra nyomott egy puszit.
- Jól van. - vontam vállat, s mentem beljebb, majd lepakoltam, a lap-topom letettem az ágyra, a töltőt bedugtam a konnektorba, s mire ezzel végeztem, hallottam, hogy Tay megjött, így kimentem a konyhába.
- Látom feltankoltál. - nevettem, ahogy a karton vizet betette a szekrénybe.
- Nehogy víz nélkül maradj. Kávét, ha nem bánod, akkor dobozosat vettem. - nézett ram kételkedve. – Neked cukormenteset. - tette hozzá, s majdnem kiugrottam a bőrömből.
- Köszönöm. - szeltem át a köztünk lévő távolságot pár gyors lépéssel, s csókoltam meg őt kissé szenvedélyesen.
- Ezt miért kaptam?
- Csak mert folyamatosan a kedvemben jársz, azért. - mosolyogtam fel rá.
- Igazán?
- Igazán.
- Akkor jó. – mosolygott. – Mihez is kell a kávé?
- Ahhoz, hogy fent maradjunk. - kuncogtam.
- Jó, ezt gondoltam. De miért kell fent maradnom, miben is segítek? - kérdezte, mire felnevettem...

7. Coalescence

Sziasztok!!
Megérkezett az új rész, igaz kicsit késve. Azt hiszem nem is fűzök hozzá mást, kellemes olvasást, ha van kedvetek, komizzatok!!

Puszi, Ariel

Azonnal felpattantam, s a kanapé támlájához hátráltam. A szívem még mindig vadul kalapált, s mikor szomorú arcára néztem, megszólaltam.
- Ne játssz velem! - mondtam kissé mérgesen, mire felállt, s közelebb lépett.
- Szerinted azt teszem?
- Barátok nem csókolóznak! Én elhiszem, hogy most éled ki magad, és az egyéjszakás kalandok jelentik neked a boldogságot, de én... nem tudom, hogy gondolhattad, hogy belemegyek ebbe.
- Hülye voltam, hogy azt hittem, te is...
- Én... – vágtunk egymás szavába.
- Sosem tudnék veled játszani... - lépett még közelebb, így már alig pár centi volt köztünk. - És... megértem, ha te nem szeret...
- Hát nem érted, miről beszélek?! Én nem tudok csak a barátod lenni! - bukott ki belőlem, s ahogy felnéztem a szemébe, elvesztem. Teljesen másra számítottam, de ismertem ezt a csillogást, tudtam mit jelent. A gyomrom megremegett, a lábam majd' összecsuklott alattam, ugyanakkor nem értettem az egészet, hiszen ez idáig azt hittem, ő már tovább lépett. Arca fokozatosan közeledett felém, de ismét megfagytam, noha gondolataim száguldoztak, a testemet nem voltam képes irányítani. Mikor lágyan hozzám érintette a száját, én még mindig csak álltam, s csak akkor tértem magamhoz igazán, amikor valószínűleg megunta tétlenségem, s nyelvével is immáron beszállva a táncba, finoman masszírozni kezdte az enyémet.

Nem gondolkoztam tovább, átadtam magam a pillanatnak, s hagytam, hogy a testemben végigáramoljon a jóleső érzés, melytől madarat is lehetett volna velem fogatni. Az időérzékem elhagyott, így nem tudom hány perc telhetett el, mikor szétváltunk, s én még mindig behunyt szemmel álltam.
- Én sem tudok, csak a barátod lenni. - suttogta a fülembe, s ölelt magához szorosan, mintha sosem akarna elengedni. Egy hosszú perc után azonban elhúzódtam tőle (már amennyire az sikerült a kanapénak dőlve) és a szemébe néztem, mely még mindig ugyanúgy csillogott.
- Nem tehetjük ezt. Mármint... nem tehetem ezt veled. - nyögtem ki a fájdalmas szavakat.
- Ne gyere nekem azzal, hogy a házasság, vagy a gyerek miatt. Még mindig szeretlek, és ezen semmi sem változtat. Nem sürgős nekem a családalapítás, ráadásul te is elismerted, hogy egyszer akarsz majd gyereket. Nekem te kellesz, nem más! - mondta lágyan, ugyanakkor láttam a hevességet is az arcán.
- Honnan tudod, hogy így fogod gondolni ezt később is? Mi a garancia arra, hogy nem változik meg a véleményed?
- Honnan tudod, hogy nem fogom így gondolni? Ugyan, értsd meg, hogy én akkor leszek a legboldogabb, ha velem vagy. Láthatod, hogy nem tudunk szimplán barátok lenni, és... talán ha megpróbálnánk megint, akkor ugyanúgy szeretnél, mint...
- Öt és fél év távlatából sem szeretlek kevésbé. De...
- Ron, nincs de! Csak... hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok, oké?
- Ez nem olyan egyszerű!
- De az. Az lesz, mert szeretjük egymást még mindig. - hajolt közelebb, pontosan tudta, hogy el fogom veszíteni a józan gondolkodási képességem, ha ezt csinálja.
- Kérlek, ne csináld ezt. Csak... jobb lenne, ha nem találkoznánk inkább. - nyöszörögtem.
- Én pedig azt mondom, ne kínozzuk tovább egymást... - suttogta, s ismét lecsapott az ajkaimra, de ezúttal azonnal partnerre talált. Nem tiltakoztam, kíméletlenül visszacsókoltam, s kezeimet a nyaka köré fontam, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Vágytam rá, s az elhatározásom eddig tartott, mostmár nem tudtam ellenkezni ellene, hiszen eddig az adott reményt, hogy boldog lehet nélkülem, mással jobb élete lesz. De be kellett látnom, ez nem így van. Egymás nélkül nem tudtunk boldogok lenni, ez egyértelműen kiderült. Finoman a derekamra csúsztatta a kezét, s kipréselte a köztünk lévő maradék távolságot, aminek most rendkívül örültem, mindeközben egyik kezemmel a hajába túrtam, míg a másikkal még mindig szorosan öleltem. A vágy egyre csak nőt bennem, csókunk is egyre forróbb lett.

Elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni, s tekintete jóformán perzselt.
- Akarlak! - mondta hatarozottan. - Most! - tette még hozzá, s feleletem egy újabb szenvedélyes tánc kezdete volt. Jóleső csókjaival a nyakamat is elhalmozta, ajkai oda-vissza jártak a kulcscsontom és a szám széle között, kínzott ezzel, de édes kínzás volt, ám pár perc múltán nem bírtam tovább, s két kezemmel megfogva az arcát, magamhoz húztam. Belemosolygott a csókunkba, de ismét akcióba lendült, kezét végighúzta az oldalamon, egészen le a combomig, s először finoman simogatta, majd belemarkolt, s felrántotta a csípőjéhez, így körülfontam a lábaimmal. Lassan indult el a szoba felé, miközben csókunkat csak akkor szakítottuk meg, amikor levette rólam a felsőm. Az ajtót a lábával rúgta be maga mögött, így kellemes félhomály volt a szobában, s az ágyhoz érve óvatosan tett le, majd még térdelve lekapta magáról a pólót, s ledobta a földre. Ismét egy csókban forrtunk össze, kezével finoman masszírozni kezdte a mellem, majd felfedező útra indult, s lágy csókokkal hintette be a nyakam, lejjebb haladva a mellem, s a hasam. Itt elidőzött egy kicsit, majd kicsatolta az övem, kigombolta a nadrágom s a zoknimmal együtt lerántotta rólam. Még mindig nem elégelte meg a csókokat, egészen a bokámtól a combomig elhalmozott velük, majd ismét a felsőtestem. Ahogy a számhoz ért, kigomboltam a nadrágját, ami már egyre szűkösebbé vált, s a lábammal toltam le, de mivel teljesen nem tudtam levenni róla, besegített. Egy könnyű mozdulattal kipattintotta a melltartóm kapcsát, így azt gyorsan levette rólam, s miközben a nyakamnál időzött el, belemarkolt az immáron csupasz halmokba, ami egy sóhajt váltott ki belőlem. Ezután a keze alsóbb régiókhoz kalandozott, először csak egy ujjal, majd kettővel kényeztetett, már-már akadozva vettem a levegőt, így megszabadítottam őt az utolsó anyagtól is, ami takarta a testét, s ő sem teketóriázott, finoman lehúzta rólam a textilt ami közénk állt, s először a belsőcombom, majd  kicsit feljebb haladva nőiességem legfőbb pontját kezdte kényeztetni a nyelvével. Éreztem, hogy a vágy nőttön-nő iránta, a jóleső érzés miatt a légzésem felgyorsult s csak akadozva jutott a tüdőmbe oxigén, egész testemben remegtem. Feljebb haladt, s mikor teljesen nekem feszült éreztem, hogy már ő is ugyanannyira vágyik rám, mint én rá.
- Várj! - nyögtem bele csókunkba, mire a nyakamat kezdte kényeztetni.
- Mi a baj? - kérdezte két csók között.
- Kell óvszer. - mondtam ki végül.
- Nem szeded a gyógyszert? - kíváncsiskodott, de az éjjeliszekrénye fiókjába nyúlt, s felhúzott egyet.
- Már nem. De most nem ez a lényeg. - néztem fel rá, mire pajzán mosoly terült szét arcán, s visszasimult hozzám, majd egy perc után belém hatolt. Először lágyan ringatózott, majd egyre gyorsabban, s éreztem, hogy hamarosan elönt a mámor, így csípőjéhez nyúltam, s óvatosan megfékeztem, ezzel kinyújtva a gyönyörig tartó édes utat. Megpróbáltam fordítani a helyzeten, de nem hagyta, továbbra is ő irányított, ami rendkívül tetszett.

Nem sokkal később azonban ismét rákapcsolt, s immáron hagytam, hogy a mámor kapuját átlépve elöntsön előbb engem, majd pár másodperccel később, érezhetően őt is az extázis. Pihegve gördült mellém, magunkra húztam a plédet, s először felfelé nézett, majd felém fordult, s boldogan mosolygott.
- Félre ne értsd, de ez is hiányzott. Mármint senkivel sem volt ilyen jó.
- Félre ne értsd, de nekem is hiányzott.
- Azt mondják, a szerelem megspékeli a dolgot. - húzódott hozzám, s adott a számra egy apró puszit.
- Aki ezt mondja, igaza lehet. - mosolyogtam, s csak egy perc múltán szólaltam meg újra. - Még mindig szeretesz irányítani. - somolyogtam még mindig.
- Te meg még mindig szereted, hogy szeretek irányítani. - kuncogott.
- Hát, egy férfit szeretnék az ágyban, nem egy kislányt. - nevettem fel.
- Elég furcsa lenne... de... miért nem szeded a gyógyszert? Mármint, nem zavar, csak kérdezem.
- Miután Liam-mel szétmentünk, még két hónapig szedtem, de rájöttem, hogy felesleges. Tudod... nekem az egyéjszakás kalandok nem fekszenek, no meg időm sem lett volna rá, amennyit eljárok mostanaban bulizni.
- Értem.
- És ha nem bánod, akkor nem is kezdeném el újra. Teljesen felborítja még az alacsony hormontartalmú is a szervezetem. - hazudtam.
- Nekem így is megfelel. - kacsintott, majd kikelt mellőlem, felkapcsolta az éjjeli világítást és kiment a fürdőbe. Már én is ki akartam menni, de mivel beszelgetni kezdtünk, elmaradt. Ahogy visszaért, magam köré csavartam a plédet, és én is kimentem, ám amikor kiléptem a fürdőből, az ágyon fekve nevetett. Végignéztem magamon, hogy miért röhöghet, de semmit sem láttam.
- Mi az? - sétáltam vissza, s feküdtem le mellé.
- Te komolyan szégyenlős lettél előttem? - húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Én csak... tudom, hogy szerinted túl vékony vagyok, nem akartam, hogy...
- Hát akkor jól figyelj! - gördült ismét fölém. - Imádom ezt a gyönyörű szempárt, ami ismét úgy csillog, ahogy én szeretem. - adott mindkét szememre egy apró csókot. -  A fejed, amivel gondolkozol, és nem csak egy liba vagy. - adott puszit a homlokomra. - A telt ajkaid, amivel úgy csókolsz, mint senki és... még sok minden jó dolgot csinálsz úgy, mint senki más. - kuncogott.
- Hé! - csaptam a hátára, de ide is kaptam egy csókot.
- A kecses nyakad, amit úgy tudsz nyújtogatni, ha valamire kíváncsi vagy. - ismét egy csók, majd lejjebb húzta a plédet rólam.
- A csontos vallaid, ami mostantól mindig itt lesz nekem, ha szükségem van rá. - mondta, majd mindkét vállamra egy csókot adott, s már nem bírtam ki mosolygás nélkül.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha bizonyos részeket kihagyok az elemzésből, különben még nagyobb baleset ér... - nevetett fel, de csak somolyogva vállat vontam. -  A vékony, ám izmos karod, amivel olyan szorosan ölelsz magadhoz. - csókolgatta végig az egyik karom. - A kezed, amivel simogatsz. - újabb csók. - A kockás hasad, ami nagyon kis girnya, de dolgozhatunk rajta, ám így is imádom. - puszilta körül a köldököm.
- A hosszú lábaid, melyekkel körülölelsz, s amit éjjel mindig rám teszel, mintegy birtoklásképp. - vigyorgott föl, s valóban tetszhetett neki a dolog, majd egy csókot hintett arra is, s mellem feküdt, de alkarján támaszkodott, így arca rendkívül közel volt. - De legfőképp imádlak téged, már nagyon hosszú ideje. - csókolt meg hosszan, s mikor elváltunk, csak néztünk egymásra, de nem tudtuk abbahagyni a mosolygást. Éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok, így mellkasára hajtottam a fejem, a lábam keresztülvetettem rajta pont úgy, ahogy mondta, egyik kezemet a hasara tettem, visszahúztam magunkra a plédet, s hagytam, hogy a hajammal játsszon. Valószínűleg ő is kómás lehetett, mert kis idő múlva abba is hagyta, s teste kezdett elernyedni, kezét a hátamon pihentette.
- Tay. - suttogtam, s néztem fel az arcára.
- Hmm? - kérdezte csukott szemmel.
- Valamit kihagytal.
- Igen?
- Igen. A szívem... a szívem, ami… ami azt hiszem mindig is nálad volt. - mondtam még mindig halkan, ekkor szemét kinyitotta, s egy rövid, ám annál édesebb csókra lehajolt hozzám.
- Én is szeretlek. Tiszta szívemből. - mosolyodott el, majd párpercnyi szemezés után ismét lehajtottam a fejem, s hagytam, hogy elnyomjon az álom...

6. Shock

Sziasztok!
Meg is hoztam az új részt. Ez is egy elég hosszú rész lett, de azt hiszem tetszeni fog nektek! :)) Nem lövöm le a poént, bár az események elég érdekesen alakulnak, még magamat is sikerült meglepnem. ;) Fruzsimnak előre is JÓ UTAT, SOK SIKERT!!!! A többi olvasónak pedig szép hetet, kitartást!!

Puszi, Ariel

Másnap reggel a konditeremben kezdtem, majd egy gyors zuhany és ebéd után ismét a stúdióban kötöttem ki, bár a munka sokkal gördülékenyebben ment, mint előző nap, s a dalok amiket felvettünk, nagyon tetszettek, talán valamelyik az új korongra is felkerülhet. Hatkor nekiláttunk még egy számnak, hogy ennyivel is előrébb legyünk, mivel szóltam, hogy fél hétkor le kell lépnem, ám az idő gyorsan szállt, így hét órakor kutyafuttában köszöntem el mindenkitől, s ültem kocsiba. Kellan-hoz az út legalább húsz perc, s az sem segített, hogy három papi követett, mivel így a megengedettnél sem mehettem gyorsabban, különben másnap minden ezzel lesz tele. A szemem előtt megjelentek különböző címek, mint például “Ronnie ámokfutása” vagy “ Ismét gyorsan hajtott a sztár” és ehhez hasonlók. Mindenesetre nem hiányzott most egy ilyen cikk, így pontosan a megengedett sebességgel hajtottam, s mikor sikerült leparkolnom a háztömbhöz tartozó mélygarázsba, gyorsan összeszedtem a holmim, és a lifthez siettem. Ahogy felértem, és kinyílt az ajtaja, a folyosón villámtempóban haladtam, s hallottam, hogy csörög a telefonom, így kivéve a táskámból s látva, hogy Kel keres, kinyomtam, ás bekopogtam.
- Szia hercegnő!
- Sziasztok, ne haragudjatok, hogy késtem, csak belefeledkeztem a felvételekbe, aztán meg pár papi is betalált, így mint egy csigusz jöttem végig az úton, de legalább a pezsgő hideg. - zártam le, s mutattam a kezemben levő üvegre.
- Azért levegőt is vehetsz! - vigyorgott, s ölelt magához.
- Oké. - nyomtam az arcara egy puszit.
- Gyere beljebb, a többiek már várnak.
- Többiek? Ki van itt Taylor-on kívül? Beth?
- Eltaláltad. - húzott be, de legszívesebben visszafordultam volna. Nem tudom, hogy mit eszik azon a lányon, de eddig négyszer találkoztam vele, egyáltalán nem volt szimpatikus, bár azt láttam rajta, hogy szereti Kellan-t, mindössze ezért vágtam jó képet a dologhoz.
- Sziasztok! - köszöntem ismét, mire az említettek felálltak a kanapéról. Először Beth-hez sétáltam, adtam neki két puszit, majd Tay következett, őt pedig szorosan megöleltem.
- Akkor ehetünk? - kérdezte Beth.
- Persze. - bólintottam Taylor-ral karöltve. - Tőletek is elnézést csak...
- Hallottuk. - vágta rá Beth.
- Akkor is bocsánat. Ezt pedig tegyük hűtőbe. - adtam át neki a pezsgőt.
- Köszönjük, nem kellett volna.
- Ugyan, semmiség. - mosolyodtam el.
- Nem, tényleg nem kellett volna, mi is behűtöttünk két üveggel.
- Ugyan kicsim, szerintem a harmadik is el fog fogyni. De most menjünk! - somolygott, s indult el az étkező felé. - Üljetek le, mindjárt tálalunk. - mondta még, majd eltűntek a konyhában, így Taylor-ral együtt leültem, s azonnal közelebb hajoltam hozzá.
- Kettesben ne merj hagyni azzal a nőszeméllyel, mert ki nem állhatjuk egymást.
- Igen, ezt észrevettem. Én sem szeretem, nyugi. Veled leszek, nem kell aggódni. - mosolyodott el, s mivel már hozták az ételt, csak hálásan ránéztem.

A vacsi kellemesen telt, Kellan persze teljesen kiakadt a „kibékülésünk” történetén, avagy idézve őt: “Elég bénák voltatok!”, s mivel igaza volt, csak nevettünk rajta.
- Szóval, mit is ünneplünk? - kérdeztem meg, már a vacsi felétől kezdve ezen járt az agyam.
- Hát igen. Azt hiszem itt az ideje, hogy tényleg elmondjuk. - fogta meg kedvese kezét. - Beth és én eljegyeztük egymást. - jelentette be, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Köpni-nyelni nem tudtam, csak akkor tértem magamhoz, amikor Tay megszólalt.
- Gratulálok nektek! - mondta, mire elkerekedett szemekkel ránéztem, s láttam rajta, hogy erőltetett vigyor van a képén, de ezt csak én tudtam.
- Én is. - mondtam gyorsan, s álltam fel, hogy megöleljem őket, pont ahogy Tay is. – Na, hol az a pezsgő? - kérdeztem. - Erre inni kell. - mondtam szándékosan kétértelműen, de ők látszólag nem értették a célzást.

Miután Kellan behozta a pezsgőt, elmondták, hogy még csak Beth pár barátnője, és mi tudunk róla, még a szülők sem. Nem túlzottan foglalkoztam vele, csak sorban ittam a pezsgőt, s úgy a negyedik körünk után parancsoltam megálljt magamnak, hiszen még haza is kell vezetnem, ami már így is rizikós. Noha, csak öt percre laktam már Kel új otthonától, nem akartam megkockáztatni, hogy lekapcsolnak ittas vezetésért, így tíz óra körül úgy döntöttem, ideje indulnom.
- Azt hiszem, én megyek, haza sétálok.
- Ugyan, hívok egy taxit. - ajánlotta a házigazda.
- Nem, tényleg. Egy kis séta legalább kitisztítja a fejem.
- Hazakísérlek. - jelentette ki ellentmondást nem tűrve Tay, így csak bólintottam egyet, s felálltam. Az ajtóba érve még visszafordultam, hogy elköszönjek.
- Hát akkor mégegyszer gratulálok! - öleltem magamhoz Kellan-t. - Jó éjt! - adtam puszit Beth-nek is, s kiléptem az ajtón. Megvártam, amíg Taylor is elbúcsúzik, majd együtt mentünk a lifthez. Szótlanul sétáltunk egymás mellett még az utcán is, valószínűleg neki is ugyanaz járt a fejében, ami nekem.
- Hihetetlen, nem? Mármint... nem gondoltam volna, hogy fél év után már házasodni akar. Annyi párt láttam már, akik sokkal jobban illettek egymáshoz, álompárnak lettek kikiáltva, de mégsem házasodtak össze fél év elteltével, sőt, még egy év után sem. Mi is másfél évet voltunk együtt, gondolj bele, hogy mi lett volna, ha egy év után összeházasodunk! Fél év után válás?! - keltem ki magamból, de az arcára nézve talán jobb lett volna az utolsó mondatokat magamnak megtartanom. Tudtam, hogy még mindig fájó pont neki maga a szakításunk menete, de azt hittem, hogy már beszélhetek róla... hát tévedtem.
- Ja, igen. Furcsa helyzet lett volna. Bár Kel es Beth is idősebb, mint mi.
- Ez is igaz. Hát nem tudom, remélem, hogy Kellan boldog lesz. Beth szemét csak azért nem kapartam még ki, mert látszik, hogy szereti Kel-t. - forgattam a szemeim, mire Tay nevetni kezdett mellettem. - Mi ezen olyan vicces?
- Csak az, hogy elfelejtettem, milyen indulatos tudsz lenni, ha mérges vagy.
- Azt hiszem az elmúlt években ez még rosszabbodott is.
- Miből gondolod? - húzta huncut mosolyra a száját. Gondolkoztam, mire csak nevetni kezdett. - Na látod. Ugyanolyan lüke vagy, mint voltál.
- Hé! - vágtam hasba.
- De komolyra fordítva a szót. Sok idő van még az esküvőig, addig még bármi megtörténhet. Akár szét is mehetnek, vagy lehet, hogy nagyobb lesz a szerelmük, mint eddig. Nem tudhatjuk.
- Megvan! Egyszer hozzávágtam egy kenyeret Liam-hez. Mármint, egy egész kenyeret, tiszta erőből.
- Eddig ezen gondolkoztál? - kuncogott.
- Igen, miért?
- Nem is figyeltél arra, amit mondtam!
- Dehogynem!
- Na persze!
- Komolyan!
- Akkor mit mondtam?
- Hogy messze van meg az esküvő, bármi megtörténhet, jöttél a végletekkel... vagy esetleg szó szerint kívánod, hogy idézzelek? - húztam fel egyik szemöldököm, s mosolyodtam el gúnyosan.
- Nem, ez így tökéletesen megfelel. De most megjöttünk. Meglepő módon, mindenki békén hagyott, sem egy őrült rajongó, vagy csak egy sima, de még paparazzi sem.
- Na, ebben ne legyél olyan biztos! Ezek mindenhol ott vannak! Viszont köszönöm, hogy elkísértél, jó volt egy kicsit dumálni.
- Szívesen, máskor is, és az érzés kölcsönös. – mondta a végén egy bólintással nyomatékosítva szavait, de közben folyamatosan mosolygott.
- Hát akkor... most egy ideig nem találkozunk, ugye? Azt mondtad, hogy csak nyolcadika körül jössz haza egy kicsit, nem?
- Így van. De tudod a számom, bármikor hívhatsz. - bazsalygott.
- Ez rád is igaz. - öleltem magamhoz szorosan, s úgy egy perc után váltunk csak el, s az arcara adtam meg egy puszit, ami látszólag meglepte, de hátat fordított, s leintette a taxit, ami jött, majd még mielőtt beszállt volna, visszafordult.
- Vigyázz magadra, és tessék normálisan enni!- húzta zsivány mosolyra a szájat, amire csak egy szemforgatással válaszoltam, így beült, s még intettünk egymásnak, majd felsiettem az otthonomba...

2020.06.10.

Az elmúlt napok rendkívül jól teltek, a munka is jól ment, arról nem beszelve, hogy néhány dalt is sikerült írnom, ami akar használható is lenne, ha a zenét is megcsinálnám hozzá. Mivel tegnap el kellett halasztanom az énektanárt, így ma először oda vettem az irányt, s csak utána a stúdióba. Ahogy a dalt vettük fel, mely az I Miss U címet kapta, eszembe jutott Taylor, s hogy mennyire hiányzik már. Ugyan mindennap beszeltünk, amióta elment, most megint utáltam magam azért, hogy felhoztam ezt a legyünk barátok dolgot, mert ezzel csak magamnak okozok fájdalmat. Ráadásul, amikor szóba jöttek a párkapcsolati dolgok, és elmondta, hogy mostanság az egyéjszakásoknál tovább nem megy, összeszorult a szívem. Nagyon könnyen hozzászoktam, hogy látom őt, hogy beszélgetünk, s mivel csak pár napnyi jutott belőle nekem, így most kimondottan hiányérzetem volt. Amikor nyolcadikán felhívott, izgatottan vettem fel a telefont, hiszen előző nap azt mondta, hogy hazajön, de mégsem tudott. Rossz volt hallani, hogy ezt mondja, de egy barát megérti, es elfogadja, így nekem is ezt kellett tennem.
- Ronnie, megy a zene, valami baj van? - szólt Frank.
- Ne haragudjatok! Kezdjük előröl! - néztem rájuk határozottan. Innentől kezdve csak a zenével foglalkoztam, mígnem Shea a magasba nem emelte a mobilom, jelezve, hogy csörög. Mindig lehalkítom, csak azóta nem, hogy Taylor elment. - Bocsi srácok. - mondtam még, majd kirohantam, s a kijelzőre pillantva boldogan vettem fel a telefont.
- Szia! - köszöntem lelkesen.
- Szia, mit gondolsz, hol vagyok?
- Hazajöttél? - kérdeztem nyugodtan, leplezve izgatottságom.
- Aha. Ha minden igaz, akkor most tíz nap szünetem van, most értem haza, úgy egy órája. Van kedved feljönni?
- Persze, azonnal indulok. Illetve... két órán belül ott vagyok, oké? Addig szusszanj egy kicsit, zuhanyozz le, vagy nem is tudom.
- Jól van, várlak.
- Anyukádéknak szóltál? Kel, Gabe, Boo, és a többiek tudják már?
- Anyuék tudják, beszéltem velük. Kel nem vette fel, gondolom forgat még, Gabe-bel még előtted beszéltem, és más még nem tudja.
- Jól van, akkor szólj nekik is, biztos örülni fognak. Na, akkor nem sokára találkozunk. Szia.
- Szia. - azzal bontottam a vonalat, majd visszavonultam a stúdióba, és folytattuk a felvételt.

Arra számítottam, hogy egy órán belül befejezzük, de tévedtem, mert már majdnem két órája dolgoztunk ismét, mire végeztünk.
- Köszi srácok, jók voltatok, komolyan. - öleltem meg őket.
- Te is. - kacsintott Frank, majd összeszedtem a holmim, es autóba ültem. Éreztem, hogy éhes vagyok, így megálltam az egyik kedvenc éttermemnél, és elvitelre kertem az ételt, s mivel törzsvendégnek számítottam, azonnal megcsinálták, még fél órát sem kellett várnom, mire kész lett. A papik persze ott nyüzsögtek, így biztos voltam benne, hogy néhányan követni fognak, de egyszerűen már nem érdekelt, hogy mi lesz holnap a szennylapokban rólam. Tudtam, hogy késésben vagyok, de addig legalább elintéztem pár fontosabb telefont, hogy ne zargassanak most, majd visszapattantam a kocsimba, és Taylor-hoz hajtottam. Az ajtónál megálltam, majd bekopogtam, s ahogy kinyitotta, egy hatalmas vigyorral ölelt magához.
- Óvatosan, éhen halok, és majdnem elejtettem! - kuncogtam.
- Szia. - köszönt, s engedett be.
- Szia. - tettem le a pultra a kaját, s kezdtem el kipakolni a zacskóból. - Neked is hoztam. - néztem  rá a vállam fölött.
- Ez életmentő, köszi. - vigyorgott.
- Ugyan! De most együnk!
- Oké. - mondta még, majd leültünk az asztalhoz, és a falatozás közben beszélgetni kezdtünk.
- Mesélj, milyen volt?
- Egész jó, csak néhány apróbb malőr volt.
- Például?
- Például ez. - húzta fel a pólóját, így láthattam a bordájánál éktelenkedő hatalmas, mindenféle színben pompázó foltot.
- Mit csináltál?
- Egy tetőről sikerült leesnem, de én voltam a hülye, mert rosszul léptem.
- Azért vagy hülye, mert nem hagyod, hogy olyan csinálja ezt, aki ért is hozzá, nem mellesleg ezért fizetik.
- Jogos. De jobb szeretem én csinálni a jeleneteim. Amúgy sem kell nagy szakértelem ahhoz, hogy végigmenj egy tetőn. Csak bénáztam, ennyi az egész.
- Inkább nem mondok rá semmit. - forgattam a szemeim. – Egyébként fáj?
- Nem igazán. De emiatt szünetel a forgatás. Még sminkkel sem lehet eltűntetni a foltot.
- Hát, elég ronda, az biztos!
- Köszi!
- Csak az igazat mondtam. Egyébként meg az a lényeg, hogy nem fáj.
- Jah, mondd ezt a stábtagoknak. Bár egy kis szünetnek szerintem ők is örültek.
- Sokat forgattatok, az biztos. - helyeseltem, hiszen nem egyszer említette, hogy reggel hattól másnap éjjel kettőig forgattak. Kissé látszott is rajta, hogy kimerült, de azért vidám volt, a szemei is csillogtak. Erről beszeltünk még egy ideig, aztán Kellan-ra es Beth-re terelődött a téma, de ismét csak annyira jutottunk, mint legutóbb.
- Van kedved játszani? - kérdezte, amikor kidobtam a tányérokat.
- Mit? - néztem rá értetlenül.
- Xbox? - mosolyodott el.
- Nem unod még?
- Van egy új játék! Kipróbálhatnánk!
- Felőlem. - vontam vállat, majd a nappaliba vonultunk, s elindítottuk a játékot. Egy katonás játék volt, s párban kellett mozognunk, egymás kezet fogva, hol csúsztunk-másztunk a földön, hol ugráltunk. Igazából tetszett, bár többször is majdnem elestünk, ugyanis a padló meglehetősen csúszott, bár ez valószínűleg a zokninknak is köszönhető. Már a nyolcas szint következett, amikor egy kis szünetre volt szükségem.
- Igyunk, utána folytathatjuk. - mondtam, mielőtt a következő szintet elindította volna.
- Oké. - bólintott, majd a konyhába mentünk, mindkettőnknek töltött vizet, s leültünk egy kicsit. - Hogy tetszik?
- Eddig elég jó. Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom.
- Én sem. Igazából Gabe mondta, hogy próbáljam ki, így megvettem, de csak utána láttam, hogy páros játék. Ezért akartam, hogy játssz velem most, mert Kel-t nem hiszem, hogy rá tudnám venni, no meg most nincs is itthon, Boo szintén forgat.
- Gabe?
- New York-ban van.
- Hogyhogy?
- Valami fotózása van, vagy mi a szösz.
- A szösz, egy olyan kis anyagból álló, általában gömb alakú, apró...
- Jó-jó, ott a pont. - vágott közbe nevetve.
- Még jó! Na, de most mehetünk is, szerintem. - álltam fel, s indultam el vissza. A játék továbbra is jó volt, folyamatosan mozognunk kellett, talán a legfurcsább a helyben járás volt, ami az egyszerű haladáshoz volt szükséges. Egy ugrásnál azonban éreztem, hogy megcsúszok, és szerencsétlenségemre Tay is pont ugyanakkor, így egy pillanat alatt a padlón találtuk magunk, még mindig egymás kezet fogva. Nem szóltam egy szót sem, próbáltam visszafojtani a kitörni készülő nevetésem.
- Jól vagy? - könyökölt föl, s hajolt fölém Tay.
- Pompásan! - kuncogtam.
- Nem fáj semmid? - kérdezte aggódva, s nézett mélyen a szemembe, amitől a mosoly lehervadt az arcomról, a légzésem felgyorsult, s a pulzusszámom valószínűleg az eget verdeste.
- A-a. - nyögtem ki rekedtesen, s láttam, hogy közelít az arcom felé, de nem tudtam tiltakozni. Ahogy ajkai az enyémhez értek, mint a tűz égettek, s mikor nyelvével utat tört magának, csókunk hevesebb lett. Immáron felsőteste is nekem feszült, tudtam, hogy nem szabadna, de annyira vágytam már rá, hogy nem voltam képes eltolni magamtól, a kezeim nem engedelmeskedtek. Egy röpke perc után azonban kissé sikerült észhez térítenem magam, és lelöktem magamról...

5. Talking

  Sziasztok!!

Meghoztam az új részt, kicsit késve ugyan, de ez most extra-hosszú lett, valamivel több, mint négy oldal. Lehet, hogy holnap is hozok egy újat, de nem ígérem.
Remélem tetszeni fog, kellemes olvasást, ha van kedvetek komizzatok!!

Puszi, Ariel

Mázlim volt, hogy sikerült elkerülnöm a dugót, bár most a mellék utakon mentem, mert az sokkal gyorsabb volt, és nem mellesleg a paparazzik sem követtek, ha arra mentem, ugyanis a kátyúk miatt rendkívül autóromboló volt. Ahogy arra számítottam, így kevesebb mint tizenöt perc alatt otthon voltam, talán tizenegy volt, de nem lehettem benne biztos, ám mire az ajtómhoz értem, Taylor már egy huncut mosollyal kísérve állt ott, karba tett kézzel, hátát a falnak támasztotta.

- Nyertem! - jelentette be, s nevetett fel kissé gonoszan.
- Neked is szia! - mondtam sértődöttséget színlelve, s nyitottam ki az ajtót, majd ahogy beléptem, gyorsan becsuktam magam mögött. Kinéztem a kukucskálón, s láttam rajta, hogy gondolkodik, hogy most mit tegyen. - Na, jó. Gyere be! - nyitottam végül ki, s mosolyodtam el.
- Komolyan azt hittem, hogy kizársz! - nevetett.
- Komolyan megfordult a fejemben. - indultam el a konyha felé.
- Itt nem sok minden változott. - állapította meg.
- Nem akartam nagy változást. - vontam vállat, miközben a hűtőből vettem ki a salátám, amit enni kívántam. - Éhes vagy? - kérdeztem meg őt is.
- Ennyi a kajád? - nézett rám mérgesen.
- Igen, ennyi. És nem akarom meghallgatni a “Már így is elég sovány vagy, nem ártana, ha normálisan ennél!” című mesét, mert unom már.
- Talán mert tényleg így van. De nem piszkállak, ha nem szeretnéd. - vont vállat.
- Köszönöm! Szóval, éhes vagy?
- Nem, most ettem. - felelte. Mielőtt leültem volna, még elővettem két poharat, s töltöttem neki vizet, illetve magamnak is. Annak ellenére, hogy nem voltunk már együtt, mindig volt itthon a kedvenc ízesített vizéből, mert néha megkívántam, talán azért, mert ő maga hiányzott, és így közelebb éreztem magamhoz. Letettem elé a poharat, s csak mikor leültem vettem észre, hogy bámul.

- Mi az? - kérdeztem értetlenül, s néztem végig magamon.
- Semmi, csak... mindegy. - rázta meg a fejét, s szájához emelve a poharat, kortyolt belőle párat. - Jó étvágyat! - húzta el a száját.
- Hé! - rúgtam bokán, mire csak elnevette magát. - Amúgy köszi, van. - mosolyodtam el. - Mi jót csináltál ma? - kérdeztem, mikor lenyeltem egy falatot.
- Fotózáson voltam. Semmi különös.
- Milyen fotózáson?
- A GQ magazin csinált velem egy interjút, és ahhoz készítettünk egy sorozatot. Igazából elég jó volt, csak az egyik ruha, amit rám adtak... borzalmas volt! - forgatta látványosan a szemeit.
- Igen, ismerős a dolog. De ez van, ez előfordul.
- Persze, te bármiben jól nézel ki, neked könnyű.
- Aha, hát hogyne! Rám adtak egy rózsaszín ruhát, gyenge smink, és úgy néztem ki, mint egy tizenhárom éves! - háborodtam föl.
- Biztos még úgy is jól néztél ki. – somolygott.
- Inkább hagyjuk! - kuncogtam.
- Na és te, mi volt ma bent?
- Három dalt vettünk föl. Az elsővel volt egy kis gond, de semmi komoly.
- Milyen gond?
- Olvastam a szöveget, illetve hallgattam a demót, de a refrént utáltam. Te is tudod, hogy a refrén a dal lelke, így átírtam. A producereknek meg nem tetszett, hogy hozzányúltam a dalukhoz, nekem estek. Megmondtam nekik, hogyha nekik így nem felel meg, akkor nem éneklem fel a dalukat.
- És mi lett végül?
- Andrew, ő az egyik producer, felment Jesse-hez, aki szépen visszaküldte, hogy azért tudja már, hogy hány kiló. Nem vagyunk egy súlycsoport. A jogok különben is már a kiadóé, vagyis az enyém is. Felvettük a dalt, és a végen beismerték, hogy így tényleg jobban hangzik. - mosolyodtam el.
- Az jó. Már az új albumra készült?
- Nem tudom még, valószínűleg felkerül. Igazság szerint, még nem döntöttem el, hogy mely dalokat tetetem fel, a helyzet az, hogy csak egy dal biztos.

- Aminek most forgattad le a klipjét, ugye?
- Ühüm.
- Mi is a címe?
- Only Girl. Imádom a számot, bár a klippel volt egy-két gondom, de remélem, hogy jó lesz.
- Te írtad?
- Nem. Mostanság elég silányok a dalaim, ugyan felvettünk belőlük párat, de azt hiszem erre az albumra egyet sem teszünk fel.
- Pedig, az eddigiek mindig nagyon jók voltak.
- Köszi. - mosolyodtam el, s dobtam ki a tányért.
- Mindig ezt eszed?
- Ezen a héten ez a vacsim. Külön megcsinálják, és minden nap Kim idehozza.
- Kim?
- Az asszisztensem.
- Értem.
- Neked is van, ha jól hallottam.
- Igen, három éve muszáj voltam alkalmazni Tom-ot.
- Neked is nehéz volt megszoknod? Mármint először egy vadidegen, később oké, hogy megismered, de én nagyon nehezen bíztam meg benne. Talán egy fél évnek el kellett telnie, mire sikerült igazán összeszoknunk.
- Velem is így volt, annyi különbséggel, hogy először egy Martha nevű nőt küldtek ki nekem, de az idegeimre ment, így három hónapig húzta nálam. Utána jött Tom, vele könnyen megtaláltam a közös hangot, de időbe tellett, mire meg tudtam benne bízni. Most viszont, nem adnám oda senkinek, még egy napra sem. Amikor szabadságon van, majd megőrülök.
- Ismerős. - mosolyogtam, s elgondolkoztam azon, hogy mennyivel könnyebb, hogy ott van nekem Kim. Már lehetetlen lenne nélküle az életem, ebben biztos vagyok.

- Körülnézhetek?
- Persze. - vontam vállat.
- Jössz?
- Ha szeretnéd. - indultam el vele együtt. - A nappaliban, mint látod, csak a kanapé változott, mert a régi már elkopott.
- A szőnyeget is kicserélted. - nézett rám.
- Tényleg! Ráborítottam egy kis vörösbort, és nem jött ki. - kuncogtam, ahogy ismét eszembe jutott a bénázásom.
- Már te is iszogatsz? - nézett ram kérdőn.
- Nagyon ritkán. Liam-mel néha este megittunk egy pohár bort, illetve a bulik alkalmával. Azt sosem várom meg, hogy részeg legyek, de néha becsípek.
- Mostanra én is így vagyok vele, bár bort nagyon ritkán iszom.
- Én is csak este iszom, mert amúgy nem igazán szeretem. Mondjuk az elmúlt fel évben abszolút nem ittam alkoholt, és nem is hiányzik. Ha véletlenül el tudtam menni bulizni, akkor sem ittam, mert másnap meló volt, illetve nem is kívántam.
- Emlékszel, amikor Rob-ékkal játszottunk New York-ban?
- Felejthetetlen. - mosolyogtam.
- Vagy amikor a forgatás után lazultunk egy kicsit, és Luke rávett minket, hogy egy kicsit igyunk... másnap kicsit nehézkes volt a munka. - kuncogott.
- Hát igen. Arról nem is beszélve, hogy a gyógyszer ellenére is fájt a fejem. Borzalmas volt, de így utólag már nem bánom, vicces, hogy mi mindent műveltünk.
- Sok ökörséget, az biztos.
- Azóta teljesen másként gondolkodom. Mármint... még most is vevő vagyok a hülyeségre, és sokszor fel is fújják az ilyeneket, de már kétszer is meggondolom, hogy mit szabad, és mit nem.
- Sosem voltál felelőtlen.
- Dehogynem! Felelőtlenül kijelentettem dolgokat.
- Mint például?
- Hogy nem akarok gyereket.
- Ez is megváltozott?
- Nem zárom ki, ha arra kerül a sor, de egyenlőre szóba sem jöhet. Nincs időm rá, augusztus kilencedikén startol az új album, utána is bőven lesz dolgom, kicsit nyugisabb lesz, de a turné kezdetével már semmi időm sem lesz.
- Jogos. - helyeselt, s indult el a szobám felé.
- Itt viszont minden megváltozott.
- Folyamatában, vagy egy hirtelen ötlet miatt?
- Az után, hogy szakítottunk... körülbelül két hónappal mindent kicseréltem. Nem bírtam a szobában lenni, minden egyes tárgy idegesített.
- Miért?
- Nem tudom, valahogy... idegennek éreztem. - vontam vállat, s szerencsére ennyiben hagyta, nem tudtam volna tovább magyarázni. Az igazságot, hogy minden rá emlékeztetett, nem mondhattam, hiszen attól csak rosszabb lett volna.
- A fürdőben úgy látom nagyjából minden a régi, mármint új a zuhanykabin, meg a többi, de minden a helyén van.
- Igen, ott nem nagyon tudtam változtatni. Minden olyan kötött. Amikor el akartam költözni, akkor szinte mindig a fürdőszoba volt az, ami miatt az egész fuccsba ment.
- Miért, nem tetszett?
- Borzalmasak voltak! Egy házat nem akartam venni még, mert felesleges volna, csak egy kicsit nagyobb lakást akartam, hogy elférjenek a cuccaim, mert mint láthatod, még a díjaim sincsenek itt, pedig fontosak számomra. De végül nem mentem sehová, mint láthatod, pedig kezd elegem lenni ebből a helyből.

- Még mindig a szomszédok?
- Persze. - mentünk ki közben a nappaliba, s letelepedtünk a kanapéra. - Sokat ordítoznak, meg a kölykök szórakoznak a csengőmmel. De itt legálabb már ismernek, nem vagyok szenzáció.
- Hát ez is egy szempont.
- És te? Nem akartál soha elköltözni?
- Nem, jó nekem ott. Szeretem, ráadásul a környék is jó, nem beszélve arról, hogy a parkoló miatt nem kell a paparazziktól tartanom. Azért neked ez kicsit nehezebb, mert csak a parkolóházban tudsz megállni, és onnan még sétálni kell.
- Nem vészes, és amúgy is már megszoktam.
- Nem mindig viselted ilyen jól. - kuncogott.
- Ez igaz, de mindenhez hozzá lehet szokni. - vagyis majdnem mindenhez, de ezt inkább megtartottam magamnak.
- Fogjuk rá. Mindenesetre szeretek ott lakni és... - kezdett bele, de megszólalt a mobilom, így elhallgatott, s várt.
- Szavad ne feledd, de Kellan az. - mondtam, mire egy hatalmas vigyor terült szét az arcán.
- Tuti odalesz, ha megtudja, hogy… öhm… kibékültünk?
- Valami olyasmi. De az biztos, hogy lehidal. - mondtam még, s felvettem a telefont.
- Szia Kel, mi újság?
- Szia Ronnie, én is pont ezt akartam kérdezni.
- Hát... sosem találod ki, hogy ki ül itt mellettem.
- Kris?
- Nem.
- Gabriel.
- Nem.
- Adj valami támpontot!
- Olyan személy, akivel régen beszeltem.
- Csak nem anyukád?
- Még a közelében sem jársz! - nevettem, s Tay is pukkadozott már a visszafojtott röhögéstől.
- Szabad a gazda!
- Ilyen könnyen feladod?
- Kivételesen igen, mert már nagyon kíváncsi vagyok. Na, csajszi, mondd, ki van melletted! - mondta izgatottan, mire kihangosítottam és odatoltam a mobilom Taylor-nak.
- Szia. - köszönt bele.
- Ne szivass Ron, YouTube-ról megy, vagy mi?
- Nem szívatlak, komolyan Taylor van mellettem.
- Na persze!
- Még most sem hiszed el? - kérdezte Tay.
- Miről maradtam le?
- Pár napja találkoztunk, és kibékültünk. - mosolyogtam.
- Össze sem vesztetek, csak…
- Nem ez a lényeg.
- Jól van, de komolyan nem tudom elhinni!
- Pedig hallhatod, hogy itt vagyok. - kuncogott Tay.
- De várjunk! Ti most akkor újra... együtt vagytok? - kérdezte, s a szívem kissé összeszorult, de összeszedtem magam, és válaszoltam.
- Nem, mindössze barátokként. Mint te és én.
- Oké, ti tudjátok. - mondta sejtelmesen. - Akkor... mi lenne, ha holnap este átjönnétek vacsorára. Van valami, amit el kell mondanom, és meg kell ünnepelnünk.
- Nekem megfelel. - vontam vállat, s néztem kérdőn Taylor-ra.
- Nekem is. - egyezett bele ő is.
- Akkor holnap találkozunk, mondjuk hétkor. Aztán jók legyetek!
- Oké, mint mindig, jók leszünk! Jó éjt Kel! - mondtuk az utolsó mondatot egyszerre.
- Nektek is! - felelte, s letette.

- Nekem is ideje lenne mennem. - állt fel, s indult el az ajtó felé, így követtem.
- Akkor holnap találkozunk. - mondtam, amikor a cipőjét húzta fel.
- Átjöjjek érted? - ajánlotta.
- Nem kell, mert valószínűleg a stúdióból megyek majd, de azért köszi. - mosolyogtam.
- Jó éjt!
- Jó éjt! - kívántuk, s öleltük meg egymást.

Miután elment, gyorsan lezuhanyoztam, majd az ágyba vetettem magam, s az álom hamar megtalált...

4. Rewriting

Sziasztok!
Itt az új rész, remélem tetszeni fog. Annyit mondanék még, hogy sajnálom, hogy nem tudok most senkinek sem komizni, de ettől függetlenül, amikor van időm, akkor azért olvaslak titeket, és majd pótlom az elmaradásom! ;)

09.11-e van, vagyis 10 éve már, hogy New York-ban lerombolták a World Trade Center ikertornyait. A terrortámadásban 2800-an veszítették életük, ezzel a pár sorral szeretnék megemlékezni róluk.

Aki esetleg nem látta Robert Pattinson Remember Me (Emlékezz rám) című filmjét, annak ajánlani tudom, nem igazán a terrortámadásról szól, de egyértelműen fontos szerepet tölt be. Továbbá kiemelném „A Untited 93-as” című dokudrámát (katasztrófafilm), mely a lehető legélethűbben ábrázolja az eseményeket.

Zárom soraim, kellemes olvasást, ha van kedvetek komizzatok!

Puszi, Ariel

Ronnie szemszög

Az elmúlt nap jókedvével indultam el a forgatásra, hiszen a tegnapi nap, egy kis malőrt leszámítva, jobban sikerült, mint reméltem.
Miután elköszöntem tőlük és Taylor-ral megbeszéltük, hogy átjön értem reggel kilencre, hazamentem, s izgatottan aludtam el, a másnapi hajókázás miatt.
A reggeli ébredés könnyebben ment, mint vártam, s a fürdőszobai teendők elvégzése után előkerestem egy bikinit, s fölé egy laza ruhát vettem, amit könnyen ledobhatok, ha arra kerül a sor, hogy tudunk napozni, vagy még esetleg úszni is, s ezután a konyhába mentem és bekaptam pár falatot, majd eltettem néhány élelmiszert, hogy a kajára ne legyen gondunk, illetve üdítőt is. Mire ezzel végeztem, már hallottam a telefonom búgását, ami csak azt jelezhette, hogy ideje lemennem.

A hajókázást rendkívül élveztem, hiszen nemcsak sokat beszélgettünk a “régi szép időkről”, de még a jelenlegi terveinkről, a mostani életünkről is tudtunk, illetve, hogy mi történt az elmúlt öt és fél évben. Persze volt olyan, amiről kölcsönösen tudtunk, de így a saját szemszögünkből mondhattuk el egymásnak. Ugyan az első pillanatban, amikor felvetettem ezt a “legyünk barátok” dolgot, féltem tőle, hiszen én nem csak a barátságára vágytam, de utólag nem bántam meg, mert így a közelében lehetek. A nap végére mindketten elfáradtunk, az elköszönés sikerült kicsit különösre. A kocsiban ülve egy perc hallgatás után hozzam hajolt, így megöleltem, s hosszú percekig csak öleltük egymást, a szívem hevesen vert, s éreztem, hogy olyat fogok tenni, amit nem kellene. Finoman elhúzódtam tőle, de csak pont annyira, hogy arcunkat egy centi válassza el, s tekintetéből próbáltam kiolvasni, hogy ő mit akar, s érdekes módon, nem húzódott el. Ennek az idilli állapotnak a telefonom csörgése vetett véget, így elhúzódtam, s intettem még neki egyet, majd kiszállva az autójából felvettem a telefonom és felsiettem a lakásomba.

Még mindig nem értettem az egészet, boldog voltam, hogy vele lehettem, de muszáj lesz nagyobb önuralmat gyakorolnom, hogy nehogy ismét ilyen helyzetbe kerüljünk, hiszen elég hülyén venné ki magát, ha megcsókolnám. Egész nap éreztem, hogy bejön neki ez a barátság dolog, s ő nem is akar ennél többet. De ennek így kell lennie ahhoz, hogy boldog lehessen. Az egyetlen dolog, ami aggasztott, hogy mi lesz akkor, ha ismét barátnője lesz. Nem tudtam elképzelni, hogy hármasban megyünk el valahová, mert még a gondolatától is fájt a szívem.
Mindenesetre jól ereztem magam, már csak a forgatás miatt is. Ugyan az albumra kerülő számok listája még nincs kész, de abban biztos voltam, hogy ez a dal rákerül, már amikor felvettük, akkor imádtam.

Ahogy a megbeszélt stúdióhoz értem, azonnal megkezdtük a munkát, majd a külső forgatási helyszínekre mentünk, s ott folytattuk. Lényegében nem egy kimondottan tartalmas klipnek ígérkezett, de reggel kilenctől este tízig forgattunk, kisebb-nagyobb szünetekkel, s mivel nem sikerült még így sem befejezni, másnap is fel kellett kelnem aránylag korán.

~*~

A tervezettek szerint, ebedre már elkészültünk, így hazafelé vettem az irányt, majd egy gyors zuhany és kaja után a stúdióba mentem, hogy egyeztessünk, illetve folytassuk a felvételeket.

~**~

A reggeli kelés ellenére, ami most tulajdonkeppen hajnali fél hatot jelentett, egészen jó kedvem volt, vártam már, hogy újra a dalokba vessem magam. Rengeteg olyan számot énekeltem fel, melyet nem én írtam, s valószínűleg most ezek közül fogunk választani, ugyanis a legújabb szerzeményeim elég silányak voltak, legalábbis az eddigiekhez képest.
Mikor beértem és egyeztettük, hogy ma melyik dal következik, a reggelimmel leültem a kanapéra, és olvasni kezdtem a szöveget, illetve a demó ment közben. Tetszett a dal, de valahogy a refrénnel nem voltam elégedett, így papírt és tollat fogtam, és elkezdtem átírni a szöveget. A dal amúgy is kissé provokatív volt, de belecsempészve a saját tapasztalataimat immáron elégedett voltam vele, s ahogy a reggelim is befejeztem, azonnal a stúdióterembe mentem, hogy felvegyük. Amikor elkezdődött, minden simán ment, de ahogy a refrén következett, láttam Andrew es Jermaine, vagyis a dal producereinek arcán, hogy vadul ellenőrzik a szöveget, s értetlenül néznek egymásra, majd lekapcsoljak a zenét.
- Ronnie, megmagyaráznád, hogy mi ez?
- Ez az a változat, amit hajlandó vagyok felénekelni, a refrént írtam csak át.
- Csak? Mégis hogy gondoltad? Talán előbb egyeztetnünk kellett volna! - mondta dühösen Andrew.
- Nem gondolom. - feleltem nyugodtan.
- Kijönnél egy percre? - kérdezte, mire csak úgy tettem, ahogy kérte, s megálltam elöttük.
- Ez a mi dalunk, és ha nem tetszik, akkor szólhattál volna. - mondta komolyan Jermaine.
- Ha szólok, mi történik? Azt mondjátok, hogy majd megszeretem. Higgyétek el, tetszik a dal, jó a ritmusa, de a refrén nem az enyém. Ha pedig nem felel meg nektek így, akkor nem éneklem fel. Ennyi. Nyugodtan odaadhatjatok másnak. - vontam vállat, azzal visszavonultam a stúdióba. Nem értettem, hogy miért ne formálhatnám a sajátommá a dalt, mindenesetre annyira nem érdekelt. Mosolyogva figyeltem, ahogy beszélnek, majd Andrew felpattan, s elviharzik. Talan tíz perc telt el, mikor visszajött, s az orrnyergét durván masszírozva visszaül a székébe, s elindítja a zenét. Gondoltam, hogy felmegy árulkodni, de azt is tudtam, hogy nekem nagyobb szavam van már, mintsem, hogy valami gond legyen ebből. Noha utáltam visszaélni ezzel, nem bírtam őket, már az eloző felvételemnél is akadékoskodtak.

A nap további részében meg két dalt sikerült felvennünk, s kilépve a friss levegőre éreztem, hogy megmordul a gyomrom. Elővettem a mobilom, hogy megnézzem, mennyi lehet az idő, de meglepődve figyeltem a kijelzőn, hogy három nem fogadott hívásom van Taylor-tól. Már fél hat is elmúlt, s ő még egy után hívott, így gyorsan rányomtam a hívás gombra, s a kocsimba beülve vártam, hogy felvegye.
- Szia Ron, már vártam, hogy hívj. Jól vagy?
- Szia. - mosolyodtam el. - Persze, semmi bajom, csak melóztam, ott meg le vagyok halkítva, ráadásul még kint is hagytam a mobilom.
- Értem. - nevetett.
- Szóval, miért kerestél?
- Csak gondoltam, hogy átugorhatnál, vagy átmehetnek én. - ajánlotta fel, s kissé meglepődtem ezen, de mivel szörnyen éhes voltam, az utóbbi lehetőség jobban tetszett.
- Gyere te. Körülbelül tizenöt perc múlva otthon vagyok.
- Oké, akkor ott találkozunk. Vigyek valamit?
- Csak magadat hozd.
- Jól van. - kuncogott.
- Várlak! - mondtam még.
- Ha te érsz oda előbb. - mondta zsiványan, így azonnal gyújtást adtam, s letettem a telefont...

3. Emotions

Egy hosszú percig csak néztem rá, s csak akkor köszöntem vissza, amikor Debi megbökött, hogy talán a kukaság nem éppen a legmegfelelőbb viselkedés most.

- Szia. - mondtam, s sóhajtottam nagyot.
- Nem tudtam, hogy itt leszel. Ne haragudj... majd... majd jövök, oké? - nézett bocsánatkérően anyjára, s Deb arcáról azonnal leolvastam, hogy mennyire szomorú, noha bólintott neki.
- Miattam ne menj el. Szerintem elférünk itt mindketten. - mondtam ki hirtelen, s ahogy befejeztem, azonnal megbántam. Nem is tudtam, miért mondtam, hiszen abszolút meg sem fordult ilyen a fejemben... talán ezt hívják úgy, hogy ami a szívemen, az a számon?
- Biztos? - nézett rám kérdőn.
- Engem nem zavarsz. - próbáltam lazán mondani, mire bólintott egyet, s végre megmozdult, Debinek, majd Make-nek is adott két-két puszit.
- Szóval akkor pároljuk, vagy mit csinálnunk vele? - néztem Debre.
- Pároljuk. - mosolyodott el, s meg mielőtt a kést visszavettem volna a kezembe, megszorította azt, s egy “köszönömöt” tátogott. Csak bólintottam egyet, pontosan tudtam, hogy mennyire ritkán látja mostanság Taylor-t, hiszen most is forgat. Nem nagyon beszéltem velük ezután, inkább csendben hallgattam, ahogy Tay a kanapén elterülve meséli, hogy mi van most vele. Halvány információkat kaptam ugyan róla, amit Karen és Kellan mesélt, ha róla beszéltek a szívem minden egyes alkalommal vad kalapálásba kezdett, de az mind semmi volt ahhoz képest, amit most művelt. Most is vadul vert, de nem mertem rá nézni. Éreztem, hogy néha rám néz, s szemei elidőznek rajtam, pont emiatt koncentráltam nagyon a zöldségre, majd a húsra, s csak a fülem adtam át hangjának.
- Köszönöm! - mondta Debi, amikor már mindennel készen voltunk.
- Semmiség! - feleltem egy mosollyal kísérve. Valóban semmiség volt, bár nem örültem, amiért végeztünk, hiszen így elkerülhetetlen volt, hogy ne üljek le a tesókhoz a kanapéra. Lassan indultam el feléjük, majd az egyik fotelbe fészkeltem el magam, hiszen Taylor a kanapé egyik végében, Make a másikban ült, így meg érthető okokból nem akartam odaülni közéjük, bár akkor elkerülhettem volna, hogy szemben találjam magam vele, hiszen így pontosan úgy ültem, hogy Make oldalasan, míg ő velem szemben ült. Végig Makena-t néztem, s pár perccel később telefoncsörgésre lettem figyelmes, ahogy Make előhúzta zsebéből a mobilját, a ruhámmal kezdtem babrálni.
- Ron!
- Hmm?? - néztem föl.
- Nem lenne gond, ha ma nem jönnél velem? Mármint ha akarsz, jöhetsz, csak végül házibuliba megyünk, mert ugrott a foglalásunk, és gondoltam nem akarsz most feltűnősködni. - magyarázta.
- Hát, tényleg nem sok kedvem van. Majd legközelebb elmegyünk, és jól kibulizzuk magunk! - mosolyodtam el, s kacsintottam rá.
- Oké. Akkor majd te szervezed. - vigyorgott.
- Megbeszéltük! - somolyogtam.
- Na, kész a vacsi. Segítenétek megteríteni? - szólt oda Deb, így azonnal felpattantam, s a konyhába mentem. Már a tányérokat akartam kivenni, amikor egy kezet éreztem meg a sajátomén, s az egész testemen libabőr futott végig.
- Hagyd csak, majd én. - mondta nyugodtan, s nézett a szemembe. Mindvégig ezt próbáltam elkerülni, de most jól esett így állni, s csak akkor eszméltem fel, amikor Debi ismét megszólalt.
- Csak négyen eszünk. - mondta, a kezem elrántottam, s a fürdőszobába siettem, gyorsan kezet mostam, majd leültem az immáron megterített asztalhoz.
- Segítsek tálalni? - kérdeztem meg.
- Nem kell, egyedül is menni fog, de azért köszi. - bazsalyogott.
- Ugyan! - feleltem, majd amint leültek a tesók is, enni kezdtünk.

~*~

A vacsora nyugodtan telt el, míg én Make-kel diskuráltam, addig Debi Taylor-ral, csak néha volt egy kis csere.
- Nagyon finom volt, köszönöm. - mondtam végül én is.
- Te is segítettel, így ez most a kettőnk műve. - legyintett.
- Akkor köszönöm azt a részt, amit te csináltál. - kuncogtam, mire mindenki nevetni kezdett. Felálltam, segítettem leszedni az asztalt, s bepakoltam a mosogatógépbe.
Mindnyájan a nappaliban ültünk le, s ott folytattuk a társalgást, de pár perccel később Make es Debi egymással kezdtek beszelni, így csendben ültem, és őket figyeltem, s amit a beszélgetés arra terelődött, hogy elszakadt Make-nek pont az a ruhája, amit ma fel akar venni, sejtettem, hogy mi lesz a vége.
- Mindjárt jövünk, csak segít egy kicsit a ruhámmal. - magyarázta Make, s felslisszolt az emeletre Debivel karöltve. Néhány percig csendben ültünk, s mivel kezdett kicsit kínos lenni, úgy döntöttem, meglátogatom a teraszt. Szerencsére már jó idő volt, s az ég is csillagokkal volt teli, egy felhő sem takarta el őket, így azokat kezdtem pásztázni.
- Köszönöm, hogy segítettél... - szólalt meg a hátam mögül Taylor, így óvatosan megfordultam, majd ismét a csillagokra emeltem tekintetem.
- Miben segítettem? - kérdeztem értetlenül.
- Make ajándékában. Tényleg jó választás volt. - állt mellém.
- Szívesen. Egyébként nekem is jól jött, mert így csak ruhát es cipőt kellett neki találnom. - mosolyogtam, s hagytam ennyiben a dolgot.
- Gyönyörű az ég ma este. - állapította meg.
- Igen, az... - feleltem, de nagyon furcsán éreztem magam. Egyfelől nagyon jól esett a közelsége, másfelől viszont kissé kellemetlen is volt, főleg így beszélgetni vele. - Emlékszel, amikor együtt néztük őket? Meg New York-ban. Akkor is ilyen szép volt... vagy talán még szebb is.
- Amikor először mondtam, hogy a szemeid olyan gyönyörűek, mint a csillagok. Sőt, pont olyanok, mint a csillagok. Fényesek mindaddig, amíg boldog vagy. - mondta lágyan. - De igen, akkor valóban sokkal szebb volt az egész.
- Sajnálom, ahogy tavaly viselkedtem. Nem volt szép. - bukott ki belőlem, de ezúttal nem bántam meg egyetlen elhangzott szót sem. Éreztem, hogy már engem néz, így erőt vettem magamon, s én is felé fordultam.

Taylor szemszög

Ahogy felém fordult, melyen a szemébe néztem, mely kissé szomorú volt, de a boldogság egy halvány árnyalata is benne volt. Szemei meg most is elvarázsoltak, pontosan olyan szépek voltak, mint amire emlékeztem. Ugyan ma már nézhettem őket, de nem láthattam, hiszen nem volt hajlandó a szemembe nézni, egy percet leszámítva.
- Nem kell sajnálnod. Kiborultál, ennyi az egész. - válaszoltam. Láttam rajta, hogy minden elhatározása kezd meginogni, ami valószínűleg arról szólt, hogy véletlenül sem fut össze velem, nem beszelünk, és legfőképp semmi közünk nem lesz egymáshoz. Arcát tanulmányoztam, mely egyre elgyötörtebb volt. Valószínűleg csak nekem nem akart több fájdalmat okozni, mert abban biztos voltam, hogy ő mar túllepett rajtam az évek során, de abban nem lehetett biztos, hogy ezt én is megtettem. Ha így gondolja, akkor teljes mértékben igaza volt. Öt es fél év távlatából is ugyanannyira szerettem, nem volt olyan nap, amikor nem gondoltam volna rá. Ahogy ismét a szemébe néztem, már láttam, hogy könnybe lábadtak a szemei, s egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam. Meglepetésemre azonnal körém fonta karjait, s halkan sírni kezdett, a hátát simogattam, miközben ölelése egyre szorosabb lett, s pár perc múltán, amikor már kissé megnyugodott, elhúzódott, s kék szemeivel mélyen az enyémekbe nézett.
- Hiányoztál! Nagyon! - ölelt magához ismét.
- Te is nekem. - suttogtam a fülébe. Nem tudtam, hogy most mit mondhatnék még, hiszen ő teljesen másként értette ezt, mint én. - Gyere. - húztam végül a kert végében levő hintaágy felé, s miután leültünk, megtörölte az arcát, s látszólag nagyon gondolkozott valamin.
- Tudod... amikor elhagytalak. Érted mostmár, hogy miért tettem. De ettől függetlenül én még mindig szeretlek, és ha te is úgy gondolod, akkor megpróbálhatnánk barátok lenni. Kisse elcsépelt szöveg, tudom, de ennyi idő elteltével talán már nem.
- Egyáltalán nem elcsépelt. Ugyan már más lenne a kapcsolatunk, de határozottan szeretném, ha újra jóban lennénk. - közel sem akartam ugyan, hogy csak barátok legyünk, hiszen többet akartam ennél, de nem akartam ismét teljesen elveszíteni. Viszont a mondandójából leszűrhettem, hogy ő már valóban csak baráti szeretetet érez irántam, és nem többet.
- Örülök neki. Tudom, hogy egy kicsit furcsa lesz, de elegem volt, hogy folyton amiatt kell aggódnom, ha idejövök, vagy Kellan-hoz, vagy bárhova, hogy nehogy összefussunk. - magyarázta... szokás szerint be nem áll a szája!
- Igazad van. Csak... tényleg furcsa ez nekem egy kicsit. De... mi lenne, ha holnap csinálnánk valamit ketten? Csak hogy kipróbáljuk, működik, vagy sem. Én nem hozom fel az én sérelmeim – melyek egyébként már nincsenek is – illetve te sem a tied. Szerintem így működni fog.
- Oké... de, mégis mire gondoltál?
- Mondjuk elmehetnénk hajókázni. - emeltem meg egyik szemöldököm.
- Jó. Ott legálabb senki sem zavar. - mosolyodott el.
- Így van. - somolyogtam én is. Csak ültünk egymás mellett, nem csináltunk semmit.
- Nagyon hülyén érzem magam! - nevetett fel.
- Ne aggódj, én is. De azt hiszem, ez most nem csoda. Viszont egy egész napunk lesz arra, hogy ezen változtassunk.
- Igaz. - mosolygott még mindig. A legfurcsább az volt az egészben, hogy ugyan kissé kínos volt ez az egész, nem éreztem úgy, hogy valamit ne mondhatnék el neki.
- Menjünk be, jönnek anyáék. Ha jól gondolom, erre vártak.
- Elég valószínű. - kuncogott, együtt álltunk fel, s mentünk be.

~**~