6. Shock

Sziasztok!
Meg is hoztam az új részt. Ez is egy elég hosszú rész lett, de azt hiszem tetszeni fog nektek! :)) Nem lövöm le a poént, bár az események elég érdekesen alakulnak, még magamat is sikerült meglepnem. ;) Fruzsimnak előre is JÓ UTAT, SOK SIKERT!!!! A többi olvasónak pedig szép hetet, kitartást!!

Puszi, Ariel

Másnap reggel a konditeremben kezdtem, majd egy gyors zuhany és ebéd után ismét a stúdióban kötöttem ki, bár a munka sokkal gördülékenyebben ment, mint előző nap, s a dalok amiket felvettünk, nagyon tetszettek, talán valamelyik az új korongra is felkerülhet. Hatkor nekiláttunk még egy számnak, hogy ennyivel is előrébb legyünk, mivel szóltam, hogy fél hétkor le kell lépnem, ám az idő gyorsan szállt, így hét órakor kutyafuttában köszöntem el mindenkitől, s ültem kocsiba. Kellan-hoz az út legalább húsz perc, s az sem segített, hogy három papi követett, mivel így a megengedettnél sem mehettem gyorsabban, különben másnap minden ezzel lesz tele. A szemem előtt megjelentek különböző címek, mint például “Ronnie ámokfutása” vagy “ Ismét gyorsan hajtott a sztár” és ehhez hasonlók. Mindenesetre nem hiányzott most egy ilyen cikk, így pontosan a megengedett sebességgel hajtottam, s mikor sikerült leparkolnom a háztömbhöz tartozó mélygarázsba, gyorsan összeszedtem a holmim, és a lifthez siettem. Ahogy felértem, és kinyílt az ajtaja, a folyosón villámtempóban haladtam, s hallottam, hogy csörög a telefonom, így kivéve a táskámból s látva, hogy Kel keres, kinyomtam, ás bekopogtam.
- Szia hercegnő!
- Sziasztok, ne haragudjatok, hogy késtem, csak belefeledkeztem a felvételekbe, aztán meg pár papi is betalált, így mint egy csigusz jöttem végig az úton, de legalább a pezsgő hideg. - zártam le, s mutattam a kezemben levő üvegre.
- Azért levegőt is vehetsz! - vigyorgott, s ölelt magához.
- Oké. - nyomtam az arcara egy puszit.
- Gyere beljebb, a többiek már várnak.
- Többiek? Ki van itt Taylor-on kívül? Beth?
- Eltaláltad. - húzott be, de legszívesebben visszafordultam volna. Nem tudom, hogy mit eszik azon a lányon, de eddig négyszer találkoztam vele, egyáltalán nem volt szimpatikus, bár azt láttam rajta, hogy szereti Kellan-t, mindössze ezért vágtam jó képet a dologhoz.
- Sziasztok! - köszöntem ismét, mire az említettek felálltak a kanapéról. Először Beth-hez sétáltam, adtam neki két puszit, majd Tay következett, őt pedig szorosan megöleltem.
- Akkor ehetünk? - kérdezte Beth.
- Persze. - bólintottam Taylor-ral karöltve. - Tőletek is elnézést csak...
- Hallottuk. - vágta rá Beth.
- Akkor is bocsánat. Ezt pedig tegyük hűtőbe. - adtam át neki a pezsgőt.
- Köszönjük, nem kellett volna.
- Ugyan, semmiség. - mosolyodtam el.
- Nem, tényleg nem kellett volna, mi is behűtöttünk két üveggel.
- Ugyan kicsim, szerintem a harmadik is el fog fogyni. De most menjünk! - somolygott, s indult el az étkező felé. - Üljetek le, mindjárt tálalunk. - mondta még, majd eltűntek a konyhában, így Taylor-ral együtt leültem, s azonnal közelebb hajoltam hozzá.
- Kettesben ne merj hagyni azzal a nőszeméllyel, mert ki nem állhatjuk egymást.
- Igen, ezt észrevettem. Én sem szeretem, nyugi. Veled leszek, nem kell aggódni. - mosolyodott el, s mivel már hozták az ételt, csak hálásan ránéztem.

A vacsi kellemesen telt, Kellan persze teljesen kiakadt a „kibékülésünk” történetén, avagy idézve őt: “Elég bénák voltatok!”, s mivel igaza volt, csak nevettünk rajta.
- Szóval, mit is ünneplünk? - kérdeztem meg, már a vacsi felétől kezdve ezen járt az agyam.
- Hát igen. Azt hiszem itt az ideje, hogy tényleg elmondjuk. - fogta meg kedvese kezét. - Beth és én eljegyeztük egymást. - jelentette be, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Köpni-nyelni nem tudtam, csak akkor tértem magamhoz, amikor Tay megszólalt.
- Gratulálok nektek! - mondta, mire elkerekedett szemekkel ránéztem, s láttam rajta, hogy erőltetett vigyor van a képén, de ezt csak én tudtam.
- Én is. - mondtam gyorsan, s álltam fel, hogy megöleljem őket, pont ahogy Tay is. – Na, hol az a pezsgő? - kérdeztem. - Erre inni kell. - mondtam szándékosan kétértelműen, de ők látszólag nem értették a célzást.

Miután Kellan behozta a pezsgőt, elmondták, hogy még csak Beth pár barátnője, és mi tudunk róla, még a szülők sem. Nem túlzottan foglalkoztam vele, csak sorban ittam a pezsgőt, s úgy a negyedik körünk után parancsoltam megálljt magamnak, hiszen még haza is kell vezetnem, ami már így is rizikós. Noha, csak öt percre laktam már Kel új otthonától, nem akartam megkockáztatni, hogy lekapcsolnak ittas vezetésért, így tíz óra körül úgy döntöttem, ideje indulnom.
- Azt hiszem, én megyek, haza sétálok.
- Ugyan, hívok egy taxit. - ajánlotta a házigazda.
- Nem, tényleg. Egy kis séta legalább kitisztítja a fejem.
- Hazakísérlek. - jelentette ki ellentmondást nem tűrve Tay, így csak bólintottam egyet, s felálltam. Az ajtóba érve még visszafordultam, hogy elköszönjek.
- Hát akkor mégegyszer gratulálok! - öleltem magamhoz Kellan-t. - Jó éjt! - adtam puszit Beth-nek is, s kiléptem az ajtón. Megvártam, amíg Taylor is elbúcsúzik, majd együtt mentünk a lifthez. Szótlanul sétáltunk egymás mellett még az utcán is, valószínűleg neki is ugyanaz járt a fejében, ami nekem.
- Hihetetlen, nem? Mármint... nem gondoltam volna, hogy fél év után már házasodni akar. Annyi párt láttam már, akik sokkal jobban illettek egymáshoz, álompárnak lettek kikiáltva, de mégsem házasodtak össze fél év elteltével, sőt, még egy év után sem. Mi is másfél évet voltunk együtt, gondolj bele, hogy mi lett volna, ha egy év után összeházasodunk! Fél év után válás?! - keltem ki magamból, de az arcára nézve talán jobb lett volna az utolsó mondatokat magamnak megtartanom. Tudtam, hogy még mindig fájó pont neki maga a szakításunk menete, de azt hittem, hogy már beszélhetek róla... hát tévedtem.
- Ja, igen. Furcsa helyzet lett volna. Bár Kel es Beth is idősebb, mint mi.
- Ez is igaz. Hát nem tudom, remélem, hogy Kellan boldog lesz. Beth szemét csak azért nem kapartam még ki, mert látszik, hogy szereti Kel-t. - forgattam a szemeim, mire Tay nevetni kezdett mellettem. - Mi ezen olyan vicces?
- Csak az, hogy elfelejtettem, milyen indulatos tudsz lenni, ha mérges vagy.
- Azt hiszem az elmúlt években ez még rosszabbodott is.
- Miből gondolod? - húzta huncut mosolyra a száját. Gondolkoztam, mire csak nevetni kezdett. - Na látod. Ugyanolyan lüke vagy, mint voltál.
- Hé! - vágtam hasba.
- De komolyra fordítva a szót. Sok idő van még az esküvőig, addig még bármi megtörténhet. Akár szét is mehetnek, vagy lehet, hogy nagyobb lesz a szerelmük, mint eddig. Nem tudhatjuk.
- Megvan! Egyszer hozzávágtam egy kenyeret Liam-hez. Mármint, egy egész kenyeret, tiszta erőből.
- Eddig ezen gondolkoztál? - kuncogott.
- Igen, miért?
- Nem is figyeltél arra, amit mondtam!
- Dehogynem!
- Na persze!
- Komolyan!
- Akkor mit mondtam?
- Hogy messze van meg az esküvő, bármi megtörténhet, jöttél a végletekkel... vagy esetleg szó szerint kívánod, hogy idézzelek? - húztam fel egyik szemöldököm, s mosolyodtam el gúnyosan.
- Nem, ez így tökéletesen megfelel. De most megjöttünk. Meglepő módon, mindenki békén hagyott, sem egy őrült rajongó, vagy csak egy sima, de még paparazzi sem.
- Na, ebben ne legyél olyan biztos! Ezek mindenhol ott vannak! Viszont köszönöm, hogy elkísértél, jó volt egy kicsit dumálni.
- Szívesen, máskor is, és az érzés kölcsönös. – mondta a végén egy bólintással nyomatékosítva szavait, de közben folyamatosan mosolygott.
- Hát akkor... most egy ideig nem találkozunk, ugye? Azt mondtad, hogy csak nyolcadika körül jössz haza egy kicsit, nem?
- Így van. De tudod a számom, bármikor hívhatsz. - bazsalygott.
- Ez rád is igaz. - öleltem magamhoz szorosan, s úgy egy perc után váltunk csak el, s az arcara adtam meg egy puszit, ami látszólag meglepte, de hátat fordított, s leintette a taxit, ami jött, majd még mielőtt beszállt volna, visszafordult.
- Vigyázz magadra, és tessék normálisan enni!- húzta zsivány mosolyra a szájat, amire csak egy szemforgatással válaszoltam, így beült, s még intettünk egymásnak, majd felsiettem az otthonomba...

2020.06.10.

Az elmúlt napok rendkívül jól teltek, a munka is jól ment, arról nem beszelve, hogy néhány dalt is sikerült írnom, ami akar használható is lenne, ha a zenét is megcsinálnám hozzá. Mivel tegnap el kellett halasztanom az énektanárt, így ma először oda vettem az irányt, s csak utána a stúdióba. Ahogy a dalt vettük fel, mely az I Miss U címet kapta, eszembe jutott Taylor, s hogy mennyire hiányzik már. Ugyan mindennap beszeltünk, amióta elment, most megint utáltam magam azért, hogy felhoztam ezt a legyünk barátok dolgot, mert ezzel csak magamnak okozok fájdalmat. Ráadásul, amikor szóba jöttek a párkapcsolati dolgok, és elmondta, hogy mostanság az egyéjszakásoknál tovább nem megy, összeszorult a szívem. Nagyon könnyen hozzászoktam, hogy látom őt, hogy beszélgetünk, s mivel csak pár napnyi jutott belőle nekem, így most kimondottan hiányérzetem volt. Amikor nyolcadikán felhívott, izgatottan vettem fel a telefont, hiszen előző nap azt mondta, hogy hazajön, de mégsem tudott. Rossz volt hallani, hogy ezt mondja, de egy barát megérti, es elfogadja, így nekem is ezt kellett tennem.
- Ronnie, megy a zene, valami baj van? - szólt Frank.
- Ne haragudjatok! Kezdjük előröl! - néztem rájuk határozottan. Innentől kezdve csak a zenével foglalkoztam, mígnem Shea a magasba nem emelte a mobilom, jelezve, hogy csörög. Mindig lehalkítom, csak azóta nem, hogy Taylor elment. - Bocsi srácok. - mondtam még, majd kirohantam, s a kijelzőre pillantva boldogan vettem fel a telefont.
- Szia! - köszöntem lelkesen.
- Szia, mit gondolsz, hol vagyok?
- Hazajöttél? - kérdeztem nyugodtan, leplezve izgatottságom.
- Aha. Ha minden igaz, akkor most tíz nap szünetem van, most értem haza, úgy egy órája. Van kedved feljönni?
- Persze, azonnal indulok. Illetve... két órán belül ott vagyok, oké? Addig szusszanj egy kicsit, zuhanyozz le, vagy nem is tudom.
- Jól van, várlak.
- Anyukádéknak szóltál? Kel, Gabe, Boo, és a többiek tudják már?
- Anyuék tudják, beszéltem velük. Kel nem vette fel, gondolom forgat még, Gabe-bel még előtted beszéltem, és más még nem tudja.
- Jól van, akkor szólj nekik is, biztos örülni fognak. Na, akkor nem sokára találkozunk. Szia.
- Szia. - azzal bontottam a vonalat, majd visszavonultam a stúdióba, és folytattuk a felvételt.

Arra számítottam, hogy egy órán belül befejezzük, de tévedtem, mert már majdnem két órája dolgoztunk ismét, mire végeztünk.
- Köszi srácok, jók voltatok, komolyan. - öleltem meg őket.
- Te is. - kacsintott Frank, majd összeszedtem a holmim, es autóba ültem. Éreztem, hogy éhes vagyok, így megálltam az egyik kedvenc éttermemnél, és elvitelre kertem az ételt, s mivel törzsvendégnek számítottam, azonnal megcsinálták, még fél órát sem kellett várnom, mire kész lett. A papik persze ott nyüzsögtek, így biztos voltam benne, hogy néhányan követni fognak, de egyszerűen már nem érdekelt, hogy mi lesz holnap a szennylapokban rólam. Tudtam, hogy késésben vagyok, de addig legalább elintéztem pár fontosabb telefont, hogy ne zargassanak most, majd visszapattantam a kocsimba, és Taylor-hoz hajtottam. Az ajtónál megálltam, majd bekopogtam, s ahogy kinyitotta, egy hatalmas vigyorral ölelt magához.
- Óvatosan, éhen halok, és majdnem elejtettem! - kuncogtam.
- Szia. - köszönt, s engedett be.
- Szia. - tettem le a pultra a kaját, s kezdtem el kipakolni a zacskóból. - Neked is hoztam. - néztem  rá a vállam fölött.
- Ez életmentő, köszi. - vigyorgott.
- Ugyan! De most együnk!
- Oké. - mondta még, majd leültünk az asztalhoz, és a falatozás közben beszélgetni kezdtünk.
- Mesélj, milyen volt?
- Egész jó, csak néhány apróbb malőr volt.
- Például?
- Például ez. - húzta fel a pólóját, így láthattam a bordájánál éktelenkedő hatalmas, mindenféle színben pompázó foltot.
- Mit csináltál?
- Egy tetőről sikerült leesnem, de én voltam a hülye, mert rosszul léptem.
- Azért vagy hülye, mert nem hagyod, hogy olyan csinálja ezt, aki ért is hozzá, nem mellesleg ezért fizetik.
- Jogos. De jobb szeretem én csinálni a jeleneteim. Amúgy sem kell nagy szakértelem ahhoz, hogy végigmenj egy tetőn. Csak bénáztam, ennyi az egész.
- Inkább nem mondok rá semmit. - forgattam a szemeim. – Egyébként fáj?
- Nem igazán. De emiatt szünetel a forgatás. Még sminkkel sem lehet eltűntetni a foltot.
- Hát, elég ronda, az biztos!
- Köszi!
- Csak az igazat mondtam. Egyébként meg az a lényeg, hogy nem fáj.
- Jah, mondd ezt a stábtagoknak. Bár egy kis szünetnek szerintem ők is örültek.
- Sokat forgattatok, az biztos. - helyeseltem, hiszen nem egyszer említette, hogy reggel hattól másnap éjjel kettőig forgattak. Kissé látszott is rajta, hogy kimerült, de azért vidám volt, a szemei is csillogtak. Erről beszeltünk még egy ideig, aztán Kellan-ra es Beth-re terelődött a téma, de ismét csak annyira jutottunk, mint legutóbb.
- Van kedved játszani? - kérdezte, amikor kidobtam a tányérokat.
- Mit? - néztem rá értetlenül.
- Xbox? - mosolyodott el.
- Nem unod még?
- Van egy új játék! Kipróbálhatnánk!
- Felőlem. - vontam vállat, majd a nappaliba vonultunk, s elindítottuk a játékot. Egy katonás játék volt, s párban kellett mozognunk, egymás kezet fogva, hol csúsztunk-másztunk a földön, hol ugráltunk. Igazából tetszett, bár többször is majdnem elestünk, ugyanis a padló meglehetősen csúszott, bár ez valószínűleg a zokninknak is köszönhető. Már a nyolcas szint következett, amikor egy kis szünetre volt szükségem.
- Igyunk, utána folytathatjuk. - mondtam, mielőtt a következő szintet elindította volna.
- Oké. - bólintott, majd a konyhába mentünk, mindkettőnknek töltött vizet, s leültünk egy kicsit. - Hogy tetszik?
- Eddig elég jó. Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom.
- Én sem. Igazából Gabe mondta, hogy próbáljam ki, így megvettem, de csak utána láttam, hogy páros játék. Ezért akartam, hogy játssz velem most, mert Kel-t nem hiszem, hogy rá tudnám venni, no meg most nincs is itthon, Boo szintén forgat.
- Gabe?
- New York-ban van.
- Hogyhogy?
- Valami fotózása van, vagy mi a szösz.
- A szösz, egy olyan kis anyagból álló, általában gömb alakú, apró...
- Jó-jó, ott a pont. - vágott közbe nevetve.
- Még jó! Na, de most mehetünk is, szerintem. - álltam fel, s indultam el vissza. A játék továbbra is jó volt, folyamatosan mozognunk kellett, talán a legfurcsább a helyben járás volt, ami az egyszerű haladáshoz volt szükséges. Egy ugrásnál azonban éreztem, hogy megcsúszok, és szerencsétlenségemre Tay is pont ugyanakkor, így egy pillanat alatt a padlón találtuk magunk, még mindig egymás kezet fogva. Nem szóltam egy szót sem, próbáltam visszafojtani a kitörni készülő nevetésem.
- Jól vagy? - könyökölt föl, s hajolt fölém Tay.
- Pompásan! - kuncogtam.
- Nem fáj semmid? - kérdezte aggódva, s nézett mélyen a szemembe, amitől a mosoly lehervadt az arcomról, a légzésem felgyorsult, s a pulzusszámom valószínűleg az eget verdeste.
- A-a. - nyögtem ki rekedtesen, s láttam, hogy közelít az arcom felé, de nem tudtam tiltakozni. Ahogy ajkai az enyémhez értek, mint a tűz égettek, s mikor nyelvével utat tört magának, csókunk hevesebb lett. Immáron felsőteste is nekem feszült, tudtam, hogy nem szabadna, de annyira vágytam már rá, hogy nem voltam képes eltolni magamtól, a kezeim nem engedelmeskedtek. Egy röpke perc után azonban kissé sikerült észhez térítenem magam, és lelöktem magamról...