13. Thoughts

Sziasztok!!
Végre valahára meghoztam az új részt, ami elég hosszú lett. Remélem tetszeni fog! J Ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!!

Puszi, Ariel

07.10.

A hazajövetelünket követő pár nap meglehetősen zsúfolt volt. Interjúk, fotózások, és fellépések hada volt tervbe véve, s a folyamatos munka és edzés kissé lefárasztott. Ugyan élveztem minden pillanatát, de a nap végére semmi mást sem kívántam, minthogy ágyba kerüljek, és aludjak. Kétségkívül, hiányzott Taylor, de mivel ő is a munkájával volt elfoglalva, és valahol Salt Lake City környékén forgatott, nem igazán maradt más választásunk, mint a telefonbeszélgetések. Igyekeztünk mindennap beszélni, és mivel neki is hasonlóképp zsúfolt napjai voltak, ez az esti órákra tolódott, vagyis az alvásra maradt idő lényegesen lecsökkent. Nem bántam. Sőt, minden egyes nap izgatott voltam emiatt, úgy éreztem, hogy ez méltó lezárása egy fárasztó napnak. Most viszont, mégsem az izgalom, hanem a félelem lett úrrá rajtam. Bár, talán mégsem a félelem, inkább az aggodalom a megfelelő szó rá. Aggódtam, hogy mit szól az ötletemhez, miszerint elmegyek Matt szülinapjára, ami másnap esedékes. Nem akartam őt megbántani, bár nem tudtam elképzelni, hogy nemet mondana, sosem próbált meg teljesen irányítani. De ha nem mondja, hogy ne menjek, és elmegyek, akkor fájdalmat okozok neki. Nem tudtam tovább rágódni ezen, ugyanis megcsörrent a telefonom.
- Szia kicsim! – köszönt bele vidáman a telefonba, s ettől minden aggodalmam elszállt. Még mindig nem értettem, hogy pusztán a hangjától hogyan vagyok képes elfelejteni mindent, de most jól jött.
- Szia! Mi a helyzet? Minden jól megy a forgatáson?
- Igen, minden rendben van, bár ma az egyik kamera bedöglött, emiatt le kellett állnunk egy kis időre, és újra fel kellett venni pár jelenetet.
- Az nem olyan vészes. Sok idő volt?
- Talán két óra. Igazából nem látszott, hogy baj van, de mikor visszanéztük, valahogy szemcsés lett a kép. Úgyhogy kezdhettük előröl. Csak az idegesített, hogy állati meleg volt. Nem győztem inni, hogy ne száradjak ki. De egyébként tényleg nem volt vészes, bár remélem, hogy holnap szerencsésebbek leszünk. No, de te mi jót csináltál ma? Voltál a fotózáson?
- Ó, igen! El sem tudod képzelni, mennyire tetszenek a fotók. Nagyon elégedett voltam, és a legdurvább, hogy még nincs is retusálva. Kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak ki belőle. Mindenesetre, azt hiszem, a képek tükrözik az albumot, szóval annyira nem tudják elrontani.
- A rólad készült képeket képtelenség elrontani. – kuncogott.
- Ne mondj ilyet, ez nem igaz.
- De, nagyon is igaz. Minden képen gyönyörű vagy.
- Köszönöm. De ez akkor sem igaz. – motyogtam.
- Na, és? Mit terveztél holnapra? – kérdezte, mire a rettegés újult erővel visszatért, s hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kellene mondanom.
- Hát… napközben be kell mennem egy-két dolgot elintézni az albummal kapcsolatban, illetve táncpróbám lesz. Este pedig…
- Este pedig? – kérdezte néhány másodperc elteltével, miután nem folytattam a mondatot.
- Este lesz Matt szülinapi bulija, és szeretné, ha elmennék.
- Az a Matt? – kérdezte, s kihallottam a feszültséget a hangjából.
- Igen, az a Matt. Mondtam, hogy tartom vele a kapcsolatot, és mostanában beszéltünk.
- Nem repesek az örömtől…
- Tudom. De sokat változott. Már nem olyan hirtelen haragú.
- Akkor sem bízom benne. Nem tudom elfelejteni, hogy mi volt…
- Nem is kell elfelejtened. De sokat köszönhetek Matt-nek.
- Tudom. Tudod, hogy te döntesz, nem fogom megtiltani, hogy elmenj, nem is tudnám megakadályozni. Csak azt mondom, hogy nem örülök neki.
- Akkor nem fogsz haragudni, ha elmegyek?
- Nem, nem fogok. – kuncogott.
- Örülök neki. – mondtam mosolyogva.
- Elkísér valaki?
- Hát, ha minden igaz, akkor Gabe is jön, bár nem együtt megyünk. Csak nem le akarsz ellenőrizni?
- Tudod, hogy nem erről van szó, mindössze örülnék neki, ha nem egyedül mennél ennyi.
- Biztos lesz ott pár ismerős.
- Igen, ez valószínű. Mindenesetre vigyázz magadra! Viszont most le kell tennem, mert holnap korán kelünk.
- Jól van aludj jól! Hiányzol!
- Te is hiányzol nekem. Jó legyél!
- Mint mindig.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. – azzal letettük. Jobban reagált, mint vártam, ám ez a bűntudatomon egy kicsit sem könnyített, ugyanolyan nehéznek éreztem a szívem, mint ezelőtt. Az, hogy Taylor rábólintott a dologra, tényleg csak annak volt köszönhető, hogy nem döntöttünk egymás helyett, csak segítettünk egymásnak ebben. Kezdtem rájönni, hogy nem is amiatt aggódtam a beszélgetésünk előtt, hogy mit fog mondani. Sokkal inkább amiatt, hogy az, amit mond, milyen hatással van rám. Tényleg rábólintott a dologra, vagy inkább burkoltan, de már kész tények elé állítottam? Ha azt mondta volna, hogy nem szeretné, hogy elmenjek, és megkért volna erre, akkor hagytam volna az egészet, vagy ugyanúgy elmentem volna? Bizonytalan voltam a válaszban, és nem csak azért, mert mindig is makacs voltam, sokkal inkább azért, mert egyáltalán nem tudtam, hogy miért agyalok ezen. Szeretem Taylor-t, sőt. De azt nem igazán tudtam elviselni, ha valaki irányítani akart. Igaz, nem próbálkozott ezzel, de ez azért van, mert sosem adtam a véleményére? Aggasztott a dolog, hiszen ha így van, akkor azzal neki is fájdalmat okozhattam.
Mivel nem akartam tovább rágódni ezen, bekapcsoltam a TV-t, és értelmes műsor után kezdtem kutakodni, végül egy sportcsatornánál állapodtam meg. Nem néztem sokáig, éreztem, hogy a egyre hosszabban pislogok, mígnem teljesen kikapcsoltam…

Reggel minden gond nélkül felkeltem, s mivel ismét eszembe jutottak a tegnap feltett kérdéseim, inkább lekötöttem magam, s miután megittam gyorsan egy teát, felöltöztem és bementem a kiadóhoz. Igazából már csak pár megbeszélni való volt, apróságok, mégsem akartam őket halogatni, majd ahogy ezzel is végeztem, a táncterembe hajtottam…

Mikor hazaértem, kellemes fáradtságot éreztem. Imádtam a próbákat, s most különösképp tetszett, mivel ez már a turnéra való felkészülés része volt. Minden egyes nappal, ahogy közelebb kerültünk hozzá, egyre nagyobb izgalom fogott el, s ez már önmagában is elég lett volna, de az érzés, amit a tánc nyújtott… Leírhatatlan. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem kellene ennyire beleélnem magam, hiszen mint megtanultam, bármikor rosszul léphet az ember, és akkor csúnyán orra bukik.
Amint lezuhanyoztam, már inkább frissnek éreztem magam, s félre tettem minden aggodalmam a bulival kapcsolatban, egyszerűen bekapcsoltam a rádiót, és elkezdtem készülődni. Mivel a ruhámat már előre kiválasztottam – Tessék, újabb bizonyíték arra, hogy ezt már előre eldöntötted! Egyedül. – mondtam magamnak. Azon már nem lepődtem meg, hogy magamba beszélek, de a hangsúlyom kissé hisztérikusra sikeredett, amitől megtorpantam. Mindenesetre folytattam a szépítkezést, s nem sokkal fél tíz előtt el is készültem. Ahogy kiértem a házból, hogy beszálljak az autóba, amit még napközben rendeltem, hogy ne kelljen vezetnem, nem meglepő módon a paparazzik villogó fényképezőgépeivel találtam szembe magam. Már többször megfordult a fejemben egy testőr lehetősége, de egyszerűen nem tudtam magam rászánni, hogy felvegyek valakit, aki folyamatosan a nyomomban van, ezenkívül elég nagy luxusnak tartottam. Bővel elég, hogy a turné alatt, és a fellépések alkalmával kirendelnek hozzám párat. Bár Ryan-t egészen kedveltem, ez sem könnyítette meg a dolgot.
A klub elé érve gyorsan pattantam ki az autóból, s amilyen gyorsan csak tudtam, be is mentem. Nem meglepő módon bent is volt pár fotós, bár közel sem annyi, mint odakint, s inkább sunyi módon fényképezgettek.

Amikor bejutottam, találkoztam pár ismerőssel és Gabe-bel, s mivel Matt-et nem láttam sehol sem, így velük beszélgettem és iszogattam. A szavaikból kivettem, hogy a köszöntés már lezajlott, pont ahogy terveztem. Utáltam végighallgatni a hülye beszédeket, még akkor is, ha egy olyan emberről szólt, aki valaha nagyon közel állt hozzám.
Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi volt az idő, amikor kiszúrtam az ünnepeltet a tömegben, de úgy saccoltam, hogy már két óra körül lehet. Egy gyors elnézést kérve keresztül vágtam a tömegen az ajándékkal a kezemben, s még egészen el sem értem, amikor megállt, s határozottan felém lépett.
- Szia, hát eljöttél? – ölelt magához.
- Szia. Mondtam, hogy megteszem, amit lehet. – kacsintottam rá.
- Gyere! – azzal megfogta a kezem, s a terem hátsó felébe kezdett húzni. Nem tiltakoztam, kétségkívül szükségünk volt egy csendesebb helyre ahhoz, hogy ne kelljen ordítanunk egymásnak. Amikor kiértünk, csak pár ember lézengett ott, akik valószínűleg dohányozni jöttek ki. Leültünk egy bőrkanapéra, ami elég kényelmes volt. Körülöttünk olyan fényűzés uralkodott, amit nem vártam volna, de kinézve az egyik gigantikus ablakon, láthattam, hogy a klub egy szálloda közelében van, vagyis valószínűleg összetartozik. Azt is sikerült kivennem kis idő múltán, hogy egy keskeny ösvény össze is köti őket, ami egy mesésen berendezett kerten át vezetett.
- Tessék, boldog szülinapot! – nyújtottam át neki a kis ajándékot, amint ő is leült.
- Köszi, de igazán nem kellett volna! – mosolygott, majd belenézett a kis zacskóba. Az arcát figyeltem, amire egy hatalmas vigyor kúszott, s a szemeiből is csak az öröm áradt, ahogy rám pillantott, s nem tudtam megállni, hogy nem mosolyogjak. – Köszönöm, de hogy sikerült…
- Az legyen az én titkom. – intettem le. Az ajándéka lényegében elég egyszerű dolog volt, egy japán édesség, bár tényleg nem volt egyszerű megszerezni, és ezt Matt is jól tudta, hiszen neki nem sikerült.
- Tudod, ennek most nagyon örülök! – mondta, miközben magához húzott, hogy megöleljen. Először kicsit feszengtem, de végül én is megöleltem. 

Jól esett, hogy így viszonyult hozzám, ez az a Matt volt, akit régen szerettem, és arra az időkre emlékeztetett, amikor még együtt voltunk, ahogy egy-egy kellemes, örömteli esemény, vagy szerelmes éjszaka után egymás karjaiban aludtunk el, úgy ölelve egymást, mintha sohasem akarnánk elengedni a másikat. Akkor tényleg ezt hittem. Volt idő, amikor az egyetlen biztos pont és személy az életemben ő volt. Ez az emlék jó érzéssel töltött el, s jó volt visszagondolni erre, ezekre az érzésekre. De most, teljesen más volt. Csak barátságot éreztem iránta, s amikor elhúzódott, csak egy kicsit hosszabb puszit nyomott az arcomra. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is ezekre gondolt-e, vagy valami egészen másra.
- Tudod, nem hittem, hogy eljössz. Úgy értem, nagyon örülök neked, tényleg, de azt hittem… nem is tudom, mit gondoltam.
- Mindegy mit gondoltál, a lényeg, hogy itt vagyok, nem?
- De. – mosolyodott el.
- Na, és? Mi a terv?
- Milyen terv?
- Biztos vagyok benne, hogy a bulid csak egy része a tervednek.
- Miből gondolod, hogy van egy tervem? – kérdezte olyan zsivány mosollyal, hogy ha nem ismertem volna jobban, még akkor is rájöttem volna az igazságra.
- Ismerlek Matt, ezt ne felejtsd el. Szóval?
- Jó, igazad van. Holnap elutazom Kelet-Európába. Mindent elintéztem már, és előre szólok, ne is próbálj hívni, mert csak végszükség esetén leszek elérhető. Egyedül Amanda fogja tudni, hogy melyik szállodában vagyok.
- Jól van, eszem ágában sincs megzavarni. Van sejtésem arról, hogy mi mindent fogsz művelni, és eszemben sincs megállítani ebben. – kacsintottam rá ismét.
- Te tényleg ismersz. Azért ez furcsa, nem?
- Mi?
- Hogy még ennyi idő után sem felejtettük el egymás szokásait és őrültségeit. Bár azt hiszem, ez inkább csak rád vonatkozik?
- Miért? Szenilis lettél, tata? – kuncogtam.
- Ez nem volt szép! Még nem vagyok olyan öreg. De egyébként nem erre céloztam. Inkább arra, hogy te milyen sokat változtál. Ez a Ronnie, aki velem szemben ül, nem az akivel együtt voltam. Vagyis nem teljesen. Nem mintha panasz lenne, mindkettő képes lehengerelni egy szempillantás alatt. – mosolygott.
- Hát kösz. Azt hiszem. Tényleg szívesen beszélgetnék még veled, de későre jár, nekem meg korán be kell mennem a próbára. – álltam fel, hogy távozhassak.
- Jól van, én is nem sokára lelépek. Vigyázz magadra! – mondta, majd ismét megöleltük egymást. Tényleg szívesen maradtam volna még, de reggel hétre volt beállítva az ébresztőm, és mindenképpen szükségem van pár óra alvásra, hogy hasznos munkát végezzek. Hazafelé vettem az irányt, s nem bajlódtam a zuhanyzással, csak lemostam a sminkem, és bedőltem az ágyba…

Reggel nehezen keltem fel, de egy gyors zuhany magamhoz térített, s miután ittam egy kis energiaitalt, már tűrhető állapotba kerültem a próbához. Talán két órája nyomhattuk, amikor megszólalt a telefonom, s a kijelzőre pillantva meglepődtem, hogy Taylor az, bár örültem neki, hiszen tegnap nem beszéltünk, így vidáman vettem fel, kilépve a teremből.
- Szia drágám, ho..
- Ezért kellett elmenned annak a szemétnek a bulijára? - kérdezte dühösen, ezzel megszakítva engem…

12. The birthday party

Sziasztok!
Végre valahára meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog! J Sajnálom, hogy ilyen későn, mindig igyekszem írni, de most nagyon nem volt időm!
Kellemes olvasást, ha van kedvetek komizzatok!!

Puszi, Ariel

Reggel meglehetősen izgatottan ébredtem fel, s amikor kinyitottam a szemem, az első dolog amit, pontosabban, akit megláttam Makena volt. Ugyan még homályosan láttam, de megdörzsölve a szemem azonnal feltűnt, hogy ő már fel van öltözve, és éppen a sminkjét készítette nagy gondot fektetve a szeme kiemelésére.
- Jó reggelt! – köszöntem, s könyököltem fel, minek hatására kissé megijedt.
- Ronnie! Szia, jó reggelt! – rohant oda hozzám, s azonnal magához ölelt. Jól esett, hogy ennyire örül nekem, bár eléggé vicces látványt nyújtott félkész sminkje, s akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam megállni nevetés nélkül, egyszerűen kitört belőlem.
- Mi az? Min nevetsz? – nézett zavartan körbe, s még a ruháját is ellenőrizte.
- Semmi, ne haragudj… én csak… - nyeltem le egy újabb rohamot. – csak vicces még az arcod. – nevettem ismét. Ahogy gondoltam, nem hagyhatta megtorlatlanul, s az egyik párnát hozzám vágta, majd visszasétált a tükör elé.
- Lehet, hogy még vicces, de legalább én már majdnem kész vagyok, ami rólad nem mondható el. – kuncogott.
- Mennyi az idő? – hanyatlottam vissza párnáimra, hogy kiélvezzem az utolsó másodperceket. Sosem szerettem azonnal kikelni az ágyból, az ébresztőm mindig ennek megfelelően volt beállítva. Erre gondolva rájöttem, hogy még nem szólt az ébresztőm…
- Kilenc óra lesz. – kuncogott tovább. Számára talán vicces volt, de számomra korántsem. Mérgesen pattantam ki az ágyból, s mielőtt a fürdőszobába mentem volna, még rápillantottam a telefonomra. Nem halkítottam le.
- Nagyszerű! Elromlott ez a vacak!
- Mi baja?
- Nem csörgött. Pedig beállítottam az ébresztőt.
- Arra gondolsz, ami hét harminckor jelzett? Egyébként nem vagy kissé ódivatú? Lie? Mikori is az a szám? Kétezer kilences?
- Kétezer nyolcas. És nem ódivatú. Csak még mindig szeretem, kellemes rá ébredni.
- Vagy inkább olyan unalmas már, hogy fel sem kelsz rá. – somolygott. Tényleg nem értettem, hogy miért nem keltem fel, de talán valóban ideje lenne új ébresztőt választanom…
- Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. – mondtam, miközben a bőröndömből előhalásztam a mai napra választott ruhámat. – Szerinted ez jó lesz? – fordultam Make felé.
- Tökéletes. – mosolygott. – De jobb, ha belehúzol, mert nem készülsz el időben!
- Nem kettőre jönnek a vendégek? – néztem rá értetlenül, de azért gyorsan kibújtam a pizsamámból.
- A vendégek tényleg kettőre jönnek. De a család nagy része már itt van, ahogy hallottam, és még jönnek. – felelte nyugodtan, de engem elfogott a pánik. Ha ezt tudom, akkor biztos, hogy reggel hattól fent lettem volna.
- Ó, Istenem! Ez nagyon égő!
- Mi?
- Hogy azt hiszik, hogy még mindig alszunk! Miért nem keltettél fel? – kaptam magamra a ruhám.
- Taylor mondta, hogy hagyjalak aludni. – vont vállat, s a szája megremegett egy elfojtott mosolytól.
- Megölöm! – mondtam mérgesen. – De előbb rendbe teszem magam. Megvársz? – néztem rá könyörgően.
- Persze, még a hajam hátravan amúgy is. – így felkaptam a neszesszeres táskám, és a fürdőbe vonultam.

Tényleg idegesített, hogy nem keltek fel, de szerencsére a hajamat elég volt megfésülnöm, így finom hullámokban omlott a hátamra. Amikor sminkelni kezdtem, eszembe jutott a tegnap éjjel, s nem tudtam megállni a mosolygást. A gyomromban ismét kellemes érzés támadt, s ha nem itt lettünk volna, egész biztosan felkutatom Taylor-t. Elég volt csak arra gondolnom, hogy mi történt, máris izgalomba jöttem, nemhogy akkor, amikor arra gondoltam, hogy mi mindent…
- Szia, ugye nem bánod, ha én is befurakszom? – jött beljebb Tay, ezzel megszakítva a gondolatmenetem.
- Szia. Pont rád gondoltam. – mondtam tetetett sértődöttséggel, miközben visszafordultam a tükörhöz, és ismét a szempillámon ügyködtem.
- Csak nem haragszol?
- Nem haragszom. De nem volt szép tőled, hogy hagytad, hogy aludjak, miközben a családod már itt van.
- Először is… - ölelt át hátulról, s száját olyan közel emelte a fülemhez, hogy éreztem a leheletét. A forróság hirtelen elöntött, s ezt csak fokozta, amikor folytatta. – Azt szerettem volna, hogy kipihend magad. Másodszor… ez már nem csak az én családom, hanem a miénk. Te is a család része vagy. – suttogta. Nyelnem kellett egyet, hogy meg tudjak szólalni, mivel minden gondolatomat Taylor közelsége kötötte le, s így is épphogy csak sikerült.
- Aranyos vagy. De… ideges vagyok. Ráadásul ők még nem tudják, hogy újra együtt vagyunk, ennek ellenére nem akarok rossz benyomást tenni rájuk…
- Ugyan! Elbűvölő vagy! – felelte, s egy lágy csókot nyomott a nyakamra, minek következtében a gerincem mentén végigfutott a kellemes borzongás.
- Úgy gondolod? – fordultam meg az ölelésében.
- Teljes mértékben! – mosolygott, s egy finom puszit lehelt az ajkaimra.
- Ne csináld ezt. – mondtam erőtlenül.
- Mit? – kérdezte, miközben a nyakamat vette ismét kezelésbe.
- Ezthhh… - válaszoltam, de egy jóleső sóhaj elnyomta a végét, így még több csókkal halmozott el. – Taylor! – léptem ki oldalra minden erőmet összeszedve.
- Igen? – kérdezte, s le se próbálta tagadni mennyire élvezi a helyzetet, arcán zsivány mosoly terült szét.
- Tudod te. Most… hidd el… én is nagyon… eszméletlenül kívánlak… - mondtam, s ahogy elhagyta számat az utolsó szó, azonnal elém lépett, de ezúttal megállítottam. – De most nem lehet. Bárki bejöhet, és még el sem készültem. Fogalmad sincs, mennyire be vagyok tojva ettől az egésztől. – néztem rá komolyan.
- Nincs mitől tartanod. Mindenki szeretni fog. – s két tenyere közé fogta az arcom, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Nagyon remélem. A ruhám jó lesz?
- Tökéletes.
- Remélem nekik is tetszeni fog.
- Remek választás volt. Nagymami szereti ezt a színt. – somolygott.
- Tudom. Ezért gondoltam erre.
- De remélem, hogy nem azért ilyen rövid, hogy nagyapának is bejöjjön. – mondta immáron az ajtóban állva halál komolyan, de a szemén láttam, hogy magában már majd’ szétpukkad a nevetéstől.
- Gyagya! – csaptam a hátára. Kinyitotta az ajtót még mindig nevetve, és már majdnem kiment, amikor hozzátettem. – Egyébként nem nagyapa miatt, Ray biztosan értékelni fogja. – mondtam angyalian, s most képe láttán én kezdtem el nevetni, egy grimasz kíséretében távozott. 

Én még mindig nevetek, amikor eszembe jut, hogy Ray mennyire rám kattant még abban az időben, amikor Taylor és én együtt voltunk. Vagyis, amikor még ők is tudtak róla, hogy együtt vagyunk. Számomra nevetséges, Tay viszont nem találta ezt annyira szórakoztatónak, ami miatt én csak még jobban nevettem az egészen, hiszen a saját másod vagy harmad unokatestvérére volt féltékeny, igaz, nem sok közük volt egymáshoz, és Ray valóban hajtott rám.

Ahogy készen lettem, visszamentem lepakolni, illetve belebújtam a cipőmbe.
- Kész vagy? – kérdeztem Makena-t.
- Igen, egy perc. – azzal kihúzta a hajvasalóját a konnektorból, s még egyszer belenézett a tükörbe, hogy végigmérje magát. Én is ott álltam mellette, s hatalmas mosoly kúszott az arcomra,
- Gyönyörű vagy! – mondtam neki.
- Biztos?
- Igen. Akárkit is mutatsz ma be nekünk, a lélegzete is eláll, ha meglát. – kacsintottam.
- Honnan…
- Ugyan, én is nő vagyok. Senki sem készülődik ennyit, hacsak nem pasi van a dologban… vagy fellépés, vagy valami ilyesmi. – tettem hozzá. – De mivel utóbbi nem fenyeget, csak az előbbi lehet. Hogy hívják?
- Nick. – kuncogott.
- Mióta vagytok együtt?
- Három hónapja. – somolygott, de egy kis bűntudatot véltem felfedezni a szemében. – Ne haragudj, hogy nem mondtam el, csak nem volt soha sem megfelelő alkalom…
- Felejtsük el! De mindenről be kell számolnod! – kuncogtam, s kimentem a szobából. Együtt mentünk le a nappaliba, ahol nem kis tömeg fogadott, köszöntem mindenkinek, majd Make szép sorjában bemutatott azoknak, akiket nem ismertem személyesen. Kissé megkönnyebbültem, hogy egytől egyig kedvesek voltak, semmi különleges nem történt.
- Ronnie, kihoznád Make-kel a túrós sütit, a pulton van. – kérdezte Deb, ezzel megszakítva Tay nagyijával való beszélgetésem.
- Persze. – mosolyogtam, majd karon ragadtam Makena-t, s bementünk a konyhába.
- Nick mindjárt megérkezik. – mondta a kezét tördelve.
- Kitől félsz ennyire? Mindenki értékelni fogja, hogy idáig utazott, hidd el. – bíztattam.
- Ebben nem vagyok ennyire biztos. Apa meg fogja ölni. – nézett rám kétségbeesetten.
- Én nem Dan-től aggódnék ennyire… - suttogtam, miközben letettük az asztalra a tálcákat.
- Hát?
- A bátyád… hogy is mondjam… tuti nem fog örülni, hogy egy férfi elnyerte az ő kicsi és egyetlen húga szívét… - kuncogtam.
- Mi a kuncogás tárgya lányok? – szólalt meg mögöttünk Taylor, s épphogy kimondta, megszólalt a csengő. Még egy óra sem volt, vagyis ez csakis Nick lehetett, mivel a vendégek kettőre jönnek, s még a korán érkezők sem jönnek ennyivel hamarabb ide.
- Majd én kinyitom! – kiáltotta Make, s az ajtóhoz futott.
- Ne hozd kínos helyzetbe a húgod. – mondtam halkan Taylor-nak.
- Miért, ki jött? – nézett rám értetlenül.
- Mindjárt meglátod! – mosolyogtam. – De ígérd meg, hogy nem teszed.
- Oké… ígérem. – felelte komolyan, s a szemem ismét az ajtóban állókra szegeztem..,

Nick bemutatása meglepően pozitív élmény volt. Mindenki kíváncsi volt, hogy ki is Make udvarlója, vagyis inkább barátja, még Dan és Deb is elég jól viselte a kezdeti nehézségeket is. Egyedül Taylor volt az, aki nehezen viselte Nick-et, pedig nagyon próbálkozott a srác jó benyomást kelteni. Igazából nekem szimpatikus volt, egyenlőre semmi kivetni valót nem találtam benne. Taylor-ról viszont ez nem mondható el. Ugyan tartotta magát az ígéretéhez, de egész nap Nick-en tartotta a szemét, egy percre sem maradtak kettesben Make-kel.
- Ne csináld már ezt! – parancsoltam rá halkan, miután felköszöntöttük a nagymamájuk, ami kétség kívül életem egyik legmeghatóbb pillanatai egyike lesz.
- Nem csinálok semmit!
- Hát persze! Egy perc nyugtot sem hagytál nekik!
- Ez nem igaz! – mondta mérgesen.
- De igaz! Különben is. Ideje összeszednünk magunk, fél óra múlva indulnunk kell. Gyere! – húztam a lépcső felé, s egy kis ellenállás után megadta magát, és feljött velem. Sejtettem, hogy nem fog repesni a boldogságtól, de úgy gondoltam, hogy akkor is túlzás már, amit művel. Amikor az emeletre értünk, behúztam magammal a szobánkba.
- Nézd, tudom, hogy félted őt, de…
- Még szép, hogy féltem! Nem tetszik nekem ez a pasas. – szakított félbe.
- Nick a neve. És mint mondtam, tudom, hogy félted. De Make már nem óvodás, tudja, hogy mi jó neki.
- Kétlem, hogy tudná. – mondta durcásan, s hátát az ajtónak vetette, kezét összefonta maga előtt.
- Lehet, hogy még nem. De mi sem voltunk idősebbek, amikor összejöttünk. Te hogy reagáltál volna, ha a bátyám, folyamatosam ott liheg a nyakunkba? – kérdeztem mosolyogva. Egy perc múltán láttam, hogy minden dühe elszáll, s arcán egy halvány mosoly jelent meg.
- Igazad van, talán kicsit túlzásba estem. De akkor sem klappol nekem valami. – mondta komolyan.
- Ha megismered, lehet, hogy megváltozik a véleményed. De adj neki egy esélyt! Oké? – álltam el, s fűztem a karjaim a nyaka köré.
- Jól van. Megpróbálom. – felelte. Egy apró csókot nyomtam a szájára, majd kitessékeltem, hogy pakoljon össze.

Miután összekészültünk, nehéz szívvel, de elváltunk a családtól. A reptérre én taxival mentem, míg Taylor-t Dan hozta ki, s a becsekkolást követően a felszállás simán ment, s a leszállás is hasonlóképp. Ugyan jó érzéssel töltött el, hogy újra L.A.-ben vagyunk, de az már nem tetszett, hogy amint kitettem a lábam a reptérről (szerencsére Taylor-tól külön) paparazzik hada rohamozott meg. Számításaim szerint Tay már húsz perce elhagyta a repülőteret, így talán annyira nem feltűnő az egész. Fogtam egy taxit, s hazafelé vettem az irányt…