12. The birthday party

Sziasztok!
Végre valahára meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog! J Sajnálom, hogy ilyen későn, mindig igyekszem írni, de most nagyon nem volt időm!
Kellemes olvasást, ha van kedvetek komizzatok!!

Puszi, Ariel

Reggel meglehetősen izgatottan ébredtem fel, s amikor kinyitottam a szemem, az első dolog amit, pontosabban, akit megláttam Makena volt. Ugyan még homályosan láttam, de megdörzsölve a szemem azonnal feltűnt, hogy ő már fel van öltözve, és éppen a sminkjét készítette nagy gondot fektetve a szeme kiemelésére.
- Jó reggelt! – köszöntem, s könyököltem fel, minek hatására kissé megijedt.
- Ronnie! Szia, jó reggelt! – rohant oda hozzám, s azonnal magához ölelt. Jól esett, hogy ennyire örül nekem, bár eléggé vicces látványt nyújtott félkész sminkje, s akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam megállni nevetés nélkül, egyszerűen kitört belőlem.
- Mi az? Min nevetsz? – nézett zavartan körbe, s még a ruháját is ellenőrizte.
- Semmi, ne haragudj… én csak… - nyeltem le egy újabb rohamot. – csak vicces még az arcod. – nevettem ismét. Ahogy gondoltam, nem hagyhatta megtorlatlanul, s az egyik párnát hozzám vágta, majd visszasétált a tükör elé.
- Lehet, hogy még vicces, de legalább én már majdnem kész vagyok, ami rólad nem mondható el. – kuncogott.
- Mennyi az idő? – hanyatlottam vissza párnáimra, hogy kiélvezzem az utolsó másodperceket. Sosem szerettem azonnal kikelni az ágyból, az ébresztőm mindig ennek megfelelően volt beállítva. Erre gondolva rájöttem, hogy még nem szólt az ébresztőm…
- Kilenc óra lesz. – kuncogott tovább. Számára talán vicces volt, de számomra korántsem. Mérgesen pattantam ki az ágyból, s mielőtt a fürdőszobába mentem volna, még rápillantottam a telefonomra. Nem halkítottam le.
- Nagyszerű! Elromlott ez a vacak!
- Mi baja?
- Nem csörgött. Pedig beállítottam az ébresztőt.
- Arra gondolsz, ami hét harminckor jelzett? Egyébként nem vagy kissé ódivatú? Lie? Mikori is az a szám? Kétezer kilences?
- Kétezer nyolcas. És nem ódivatú. Csak még mindig szeretem, kellemes rá ébredni.
- Vagy inkább olyan unalmas már, hogy fel sem kelsz rá. – somolygott. Tényleg nem értettem, hogy miért nem keltem fel, de talán valóban ideje lenne új ébresztőt választanom…
- Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. – mondtam, miközben a bőröndömből előhalásztam a mai napra választott ruhámat. – Szerinted ez jó lesz? – fordultam Make felé.
- Tökéletes. – mosolygott. – De jobb, ha belehúzol, mert nem készülsz el időben!
- Nem kettőre jönnek a vendégek? – néztem rá értetlenül, de azért gyorsan kibújtam a pizsamámból.
- A vendégek tényleg kettőre jönnek. De a család nagy része már itt van, ahogy hallottam, és még jönnek. – felelte nyugodtan, de engem elfogott a pánik. Ha ezt tudom, akkor biztos, hogy reggel hattól fent lettem volna.
- Ó, Istenem! Ez nagyon égő!
- Mi?
- Hogy azt hiszik, hogy még mindig alszunk! Miért nem keltettél fel? – kaptam magamra a ruhám.
- Taylor mondta, hogy hagyjalak aludni. – vont vállat, s a szája megremegett egy elfojtott mosolytól.
- Megölöm! – mondtam mérgesen. – De előbb rendbe teszem magam. Megvársz? – néztem rá könyörgően.
- Persze, még a hajam hátravan amúgy is. – így felkaptam a neszesszeres táskám, és a fürdőbe vonultam.

Tényleg idegesített, hogy nem keltek fel, de szerencsére a hajamat elég volt megfésülnöm, így finom hullámokban omlott a hátamra. Amikor sminkelni kezdtem, eszembe jutott a tegnap éjjel, s nem tudtam megállni a mosolygást. A gyomromban ismét kellemes érzés támadt, s ha nem itt lettünk volna, egész biztosan felkutatom Taylor-t. Elég volt csak arra gondolnom, hogy mi történt, máris izgalomba jöttem, nemhogy akkor, amikor arra gondoltam, hogy mi mindent…
- Szia, ugye nem bánod, ha én is befurakszom? – jött beljebb Tay, ezzel megszakítva a gondolatmenetem.
- Szia. Pont rád gondoltam. – mondtam tetetett sértődöttséggel, miközben visszafordultam a tükörhöz, és ismét a szempillámon ügyködtem.
- Csak nem haragszol?
- Nem haragszom. De nem volt szép tőled, hogy hagytad, hogy aludjak, miközben a családod már itt van.
- Először is… - ölelt át hátulról, s száját olyan közel emelte a fülemhez, hogy éreztem a leheletét. A forróság hirtelen elöntött, s ezt csak fokozta, amikor folytatta. – Azt szerettem volna, hogy kipihend magad. Másodszor… ez már nem csak az én családom, hanem a miénk. Te is a család része vagy. – suttogta. Nyelnem kellett egyet, hogy meg tudjak szólalni, mivel minden gondolatomat Taylor közelsége kötötte le, s így is épphogy csak sikerült.
- Aranyos vagy. De… ideges vagyok. Ráadásul ők még nem tudják, hogy újra együtt vagyunk, ennek ellenére nem akarok rossz benyomást tenni rájuk…
- Ugyan! Elbűvölő vagy! – felelte, s egy lágy csókot nyomott a nyakamra, minek következtében a gerincem mentén végigfutott a kellemes borzongás.
- Úgy gondolod? – fordultam meg az ölelésében.
- Teljes mértékben! – mosolygott, s egy finom puszit lehelt az ajkaimra.
- Ne csináld ezt. – mondtam erőtlenül.
- Mit? – kérdezte, miközben a nyakamat vette ismét kezelésbe.
- Ezthhh… - válaszoltam, de egy jóleső sóhaj elnyomta a végét, így még több csókkal halmozott el. – Taylor! – léptem ki oldalra minden erőmet összeszedve.
- Igen? – kérdezte, s le se próbálta tagadni mennyire élvezi a helyzetet, arcán zsivány mosoly terült szét.
- Tudod te. Most… hidd el… én is nagyon… eszméletlenül kívánlak… - mondtam, s ahogy elhagyta számat az utolsó szó, azonnal elém lépett, de ezúttal megállítottam. – De most nem lehet. Bárki bejöhet, és még el sem készültem. Fogalmad sincs, mennyire be vagyok tojva ettől az egésztől. – néztem rá komolyan.
- Nincs mitől tartanod. Mindenki szeretni fog. – s két tenyere közé fogta az arcom, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Nagyon remélem. A ruhám jó lesz?
- Tökéletes.
- Remélem nekik is tetszeni fog.
- Remek választás volt. Nagymami szereti ezt a színt. – somolygott.
- Tudom. Ezért gondoltam erre.
- De remélem, hogy nem azért ilyen rövid, hogy nagyapának is bejöjjön. – mondta immáron az ajtóban állva halál komolyan, de a szemén láttam, hogy magában már majd’ szétpukkad a nevetéstől.
- Gyagya! – csaptam a hátára. Kinyitotta az ajtót még mindig nevetve, és már majdnem kiment, amikor hozzátettem. – Egyébként nem nagyapa miatt, Ray biztosan értékelni fogja. – mondtam angyalian, s most képe láttán én kezdtem el nevetni, egy grimasz kíséretében távozott. 

Én még mindig nevetek, amikor eszembe jut, hogy Ray mennyire rám kattant még abban az időben, amikor Taylor és én együtt voltunk. Vagyis, amikor még ők is tudtak róla, hogy együtt vagyunk. Számomra nevetséges, Tay viszont nem találta ezt annyira szórakoztatónak, ami miatt én csak még jobban nevettem az egészen, hiszen a saját másod vagy harmad unokatestvérére volt féltékeny, igaz, nem sok közük volt egymáshoz, és Ray valóban hajtott rám.

Ahogy készen lettem, visszamentem lepakolni, illetve belebújtam a cipőmbe.
- Kész vagy? – kérdeztem Makena-t.
- Igen, egy perc. – azzal kihúzta a hajvasalóját a konnektorból, s még egyszer belenézett a tükörbe, hogy végigmérje magát. Én is ott álltam mellette, s hatalmas mosoly kúszott az arcomra,
- Gyönyörű vagy! – mondtam neki.
- Biztos?
- Igen. Akárkit is mutatsz ma be nekünk, a lélegzete is eláll, ha meglát. – kacsintottam.
- Honnan…
- Ugyan, én is nő vagyok. Senki sem készülődik ennyit, hacsak nem pasi van a dologban… vagy fellépés, vagy valami ilyesmi. – tettem hozzá. – De mivel utóbbi nem fenyeget, csak az előbbi lehet. Hogy hívják?
- Nick. – kuncogott.
- Mióta vagytok együtt?
- Három hónapja. – somolygott, de egy kis bűntudatot véltem felfedezni a szemében. – Ne haragudj, hogy nem mondtam el, csak nem volt soha sem megfelelő alkalom…
- Felejtsük el! De mindenről be kell számolnod! – kuncogtam, s kimentem a szobából. Együtt mentünk le a nappaliba, ahol nem kis tömeg fogadott, köszöntem mindenkinek, majd Make szép sorjában bemutatott azoknak, akiket nem ismertem személyesen. Kissé megkönnyebbültem, hogy egytől egyig kedvesek voltak, semmi különleges nem történt.
- Ronnie, kihoznád Make-kel a túrós sütit, a pulton van. – kérdezte Deb, ezzel megszakítva Tay nagyijával való beszélgetésem.
- Persze. – mosolyogtam, majd karon ragadtam Makena-t, s bementünk a konyhába.
- Nick mindjárt megérkezik. – mondta a kezét tördelve.
- Kitől félsz ennyire? Mindenki értékelni fogja, hogy idáig utazott, hidd el. – bíztattam.
- Ebben nem vagyok ennyire biztos. Apa meg fogja ölni. – nézett rám kétségbeesetten.
- Én nem Dan-től aggódnék ennyire… - suttogtam, miközben letettük az asztalra a tálcákat.
- Hát?
- A bátyád… hogy is mondjam… tuti nem fog örülni, hogy egy férfi elnyerte az ő kicsi és egyetlen húga szívét… - kuncogtam.
- Mi a kuncogás tárgya lányok? – szólalt meg mögöttünk Taylor, s épphogy kimondta, megszólalt a csengő. Még egy óra sem volt, vagyis ez csakis Nick lehetett, mivel a vendégek kettőre jönnek, s még a korán érkezők sem jönnek ennyivel hamarabb ide.
- Majd én kinyitom! – kiáltotta Make, s az ajtóhoz futott.
- Ne hozd kínos helyzetbe a húgod. – mondtam halkan Taylor-nak.
- Miért, ki jött? – nézett rám értetlenül.
- Mindjárt meglátod! – mosolyogtam. – De ígérd meg, hogy nem teszed.
- Oké… ígérem. – felelte komolyan, s a szemem ismét az ajtóban állókra szegeztem..,

Nick bemutatása meglepően pozitív élmény volt. Mindenki kíváncsi volt, hogy ki is Make udvarlója, vagyis inkább barátja, még Dan és Deb is elég jól viselte a kezdeti nehézségeket is. Egyedül Taylor volt az, aki nehezen viselte Nick-et, pedig nagyon próbálkozott a srác jó benyomást kelteni. Igazából nekem szimpatikus volt, egyenlőre semmi kivetni valót nem találtam benne. Taylor-ról viszont ez nem mondható el. Ugyan tartotta magát az ígéretéhez, de egész nap Nick-en tartotta a szemét, egy percre sem maradtak kettesben Make-kel.
- Ne csináld már ezt! – parancsoltam rá halkan, miután felköszöntöttük a nagymamájuk, ami kétség kívül életem egyik legmeghatóbb pillanatai egyike lesz.
- Nem csinálok semmit!
- Hát persze! Egy perc nyugtot sem hagytál nekik!
- Ez nem igaz! – mondta mérgesen.
- De igaz! Különben is. Ideje összeszednünk magunk, fél óra múlva indulnunk kell. Gyere! – húztam a lépcső felé, s egy kis ellenállás után megadta magát, és feljött velem. Sejtettem, hogy nem fog repesni a boldogságtól, de úgy gondoltam, hogy akkor is túlzás már, amit művel. Amikor az emeletre értünk, behúztam magammal a szobánkba.
- Nézd, tudom, hogy félted őt, de…
- Még szép, hogy féltem! Nem tetszik nekem ez a pasas. – szakított félbe.
- Nick a neve. És mint mondtam, tudom, hogy félted. De Make már nem óvodás, tudja, hogy mi jó neki.
- Kétlem, hogy tudná. – mondta durcásan, s hátát az ajtónak vetette, kezét összefonta maga előtt.
- Lehet, hogy még nem. De mi sem voltunk idősebbek, amikor összejöttünk. Te hogy reagáltál volna, ha a bátyám, folyamatosam ott liheg a nyakunkba? – kérdeztem mosolyogva. Egy perc múltán láttam, hogy minden dühe elszáll, s arcán egy halvány mosoly jelent meg.
- Igazad van, talán kicsit túlzásba estem. De akkor sem klappol nekem valami. – mondta komolyan.
- Ha megismered, lehet, hogy megváltozik a véleményed. De adj neki egy esélyt! Oké? – álltam el, s fűztem a karjaim a nyaka köré.
- Jól van. Megpróbálom. – felelte. Egy apró csókot nyomtam a szájára, majd kitessékeltem, hogy pakoljon össze.

Miután összekészültünk, nehéz szívvel, de elváltunk a családtól. A reptérre én taxival mentem, míg Taylor-t Dan hozta ki, s a becsekkolást követően a felszállás simán ment, s a leszállás is hasonlóképp. Ugyan jó érzéssel töltött el, hogy újra L.A.-ben vagyunk, de az már nem tetszett, hogy amint kitettem a lábam a reptérről (szerencsére Taylor-tól külön) paparazzik hada rohamozott meg. Számításaim szerint Tay már húsz perce elhagyta a repülőteret, így talán annyira nem feltűnő az egész. Fogtam egy taxit, s hazafelé vettem az irányt…