2. Surprise

Sziasztok!
Gondoltam nem halogatom tovább az időt, és még a suli előtt felteszek egy részt, a későbbiekben nem tudom milyen gyakran lesz friss, bár egy pár fejezetet megírtam előre. ;) Kellemes olvasást, ha van kedvetek komizzatok!

Puszi, Ariel

Már a felét megittam a teámnak, amikor nem bírtam tovább, s kissé idegesen felcsattantam. Tudtam jól, hogy nem fog megszólalni, és arra vár, hogy én mondjak valamit, de momentán fogalmam sem volt, hogy mit szeretne hallani. Egyfelől biztos voltam benne, hogy Debora elmondta neki az igazságot, de elképzelésem sem volt, hogy ez számít-e valamit, vagy sem. Tudtam, hogy ő már túllépett rajtam, hiszen három évig néztem, illetve hallottam, hogy milyen boldog Nicole-lal, de nem értettem, hogy tegnap este miért jött el értem.
- Kérlek, csak mondd, hogy mit akarsz, én…
- Azt szeretném, ha elmondanád, miért tűntél el. – felelte nyugodtan.
- Én… jobb, ha elmegyek… - álltam fel, s indultam el az ajtóhoz.
- Ne menj! – kapta el a kezem.
- Taylor, nekem ez nem megy. Nem tudok veled itt beszélgetni úgy, mintha misem történt volna. Egyszerűen képtelen vagyok rá. – néztem fel a szemébe.
- Akkor ne beszélj. Csak… hallgass meg. – nézett komolyan rám, már ötletem sem volt, hogy mit akarhat. Mindenesetre bólintottam, mire elengedte a kezem, visszament az asztalhoz, s megvárta, hogy én is leüljek. Egy percig hallgathatott talán, nem tovább, s egy mély sóhaj után végre szóra nyitotta a száját: - Gondolom arra rájöttél, hogy anyu elmondta az igazat… - kezdte, mire ismét csak bólintottam egyet. – Tudod… én… nem értelek. Mármint, hogy gondolhattad, hogy nekem fontosabb az, hogy a feleségemnek tudhassalak, vagy legyen gyerekünk?! Nekem nem számított egy papír, ha te nem vagy velem, és gyereket sem akartam mástól. A legrosszabb az egészben, hogy elhittem neked, amit mondtál, mérges voltam rád, és most kiderül, hogy egy idióta vagyok!
- A múlton ez már mit sem változtat. – feleltem keserűen, bár tudtam, hogy igaza van. – Mindazonáltal így megadtam a lehetőséget arra, hogy boldog légy. Egyáltalán nem voltál idióta, mindössze pontosan tudtam, hogy mit kell ahhoz mondanom, hogy elhidd, amit mondok, ami miatt normális életet élhetsz.
- Akkor lettem volna boldog, ha nem hagysz el.
- Akkor biztosan. De most? Nem akarsz gyereket, igazi családot?
- Egyszer biztosan, ha megtalálom a megfelelő személyt. De most rólad van szó! Meg kell értened, hogy nem fogom hagyni, hogy ismét tönkretedd magad, mert tudom, hogy most azért tűntél el.
- Jól vagyok!
- Dehogy vagy jól!
- De igen… csak egy kis időre volt szükségem.
- Azt másképp is megoldhattad volna, ezt mindketten tudjuk!
- Hogy a francba? – csattantam fel. – Mit mondtam volna?! Ne haragudjatok, de padlót fogtam, és elegem van a nyamvadt kis életemből? Hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam? – magyaráztam hevesen.
- Te is tudod, hogy bármikor felhívhattál volna! – emelte meg ő is a hangját.
- Te komolyan nem érted még mindig?! Én nem tudok veled csevegni, mint két régi barát.
- Nem én akartam, hogy ez így legyen… - mutatott rá.
- Valóban nem akartad. De így utólag… még mindig azt gondolod, hogy együtt kellett volna maradnunk? – kérdeztem kissé ironikusan. Csend szállt közénk, nem nézett a szemembe, mindvégig az asztal lapján járatta tekintetét. – Mindjárt gondoltam. – álltam fel, s az ajtó felé indultam, majd még mielőtt becsuktam volna magam mögött, megálltam és visszanéztem rá, de ugyanúgy ült, nem mozdult. – Köszönöm, hogy elhoztál és vigyáztál rám. – mondtam a könnyeimmel küszködve, majd lesiettem, s kilépve az első taxit leintettem és a stúdióhoz mentem, ahol az autómat hagytuk. Kifizetve azonnal átültem a sajátomba, s hazafelé vettem az irányt, fáradtan rogytam az ágyamba, de a könnyek csak nem jöttek, hiszen a szomorúság mellett valahogy boldog is voltam. Szomorú voltam, hiszen tudtam, hogy a saját érdekemben nem találkozhatom vele, ugyanakkor boldog voltam, hogy láthattam, és beszéltem vele. Az ő érzései ugyan megváltoztak, de a sajátomé? Egy szemernyit sem. Mindenesetre tudtam, hogy jobb lesz elkerülnöm őt, még ha nagyon is nehéz lesz, akkor is. Hogy eltereljem a gondolataim, elővettem a mobilom, kikerestem Karen számát és a hívás gombra kattintottam.
- Szia Ronnie, már vártam, hogy hívj! - szólt bele Karen idegesen.
- Szia Karen, figyelj, ne haragudj, én csak...
- Ne is magyarázkodj, minden helyre fog jönni! Jól vagy?
- Igen, most már jól. A mai fellépést remélem nem mondtad le.
- Még nem. De nem lenne jobb, ha mégis megtenném?
- Nem! Mindenképpen el akarok menni, hidd el, ez kell most nekem.
- Ahogy szeretnéd! - egyezett bele, s még pár dolgot pontosítottunk, majd letettük, én pedig ismét a munkába vetettem magam...

2020.05.19.
Az elmúlt egy év ismét munkával telt, ami kissé ugyan fárasztó is volt, de nagyon élveztem. Az új albumom is nemsokára megjelenik, illetve két nap múlva kezdjük forgatni az első kislemezem klipjét, de még mielőtt bármi nagyba is vágnám a fejszém, muszáj elmennem valahova, ugyanis mar három hónapja feléjük sem dugtam az orrom. Továbbra is tartottam Debi-vel a kapcsolatot, Makena-val is találkoztam, annyi a különbség a kicsivel több, mint egy évvel ez előtthöz képest, hogy már nem kell mindent titokban csinálnunk. Taylor tudja, hogy találkozunk, csak azt nem, hogy mikor, és ezt én akartam, hogy így legyen. Még mindig hiányzott, de nem akartam vele találkozni. Ahogy leállítottam a motort, kiszálltam, és a hátsó ajtó felé vettem az irányt, hogy kiszedjem Make szülinapi ajándékát, ugyanis tizenhatodikán nem akartam idejönni. Amint kivettem az ülésről, becsuktam az ajtót, lezártam a kocsit, s a jól ismert ajtó felé vettem az irányt, s három kopogással jeleztem, hogy megérkeztem. Egy perc sem telt el, mikor Debi kitárta előttem az ajtót, s két nagy ölelés között beljebb invitált. A konyhában sertepertélt, míg Make a szobájában hevert az ágyon, de amint bedugtam a fejem, felpattant, s a nyakamba vetette magát. Ahogy elengedett, odaadtam neki az ajándékát, s nem teketóriázott, azonnal felvette a ruhakölteményt, s a hozza járó cipőt.
- Ez gyönyörű, de igazán nem kellett volna! - ölelt meg.
- Dehogynem kell! Gondoltam passzol ahhoz az ékszer szetthez, amit Taylor-tól kaptál. - vontam vállat.
- Honnan tudod, hogy mit kaptam tőle? - kérdezte gyanakvóan.
- Igazság szerint vásárolni voltam Karennel, és elmondta, hogy elege van Taylor-ból, mert nem tudja eldönteni, hogy mit vegyen neked, és kinézett egy ékszer szettet. Nekem nagyon tetszett, de valahogy nem tudtam elképzelni rajtad, így kicsit szétnéztem, és megtaláltam azt, amit végül megkaptál. Mondtam Karennek, hogy beszelje rá Tay-t erre, de mint kiderült, nem kellett győzködnie, mert szerinte is ez jobban illet hozzád. Ennyi a sztori. - mosolyodtam el, s látszólag Make kissé csalódott volt, noha nem adott hangot ennek, pontosan tudtam, hogy miért. Szerinte Taylor és én tökéletes páros voltunk, és nem kellett volna feladnom őt a munkám miatt. De nem is a munkám miatt adtam fel a kapcsolatunk, hanem az életem, és egy másik nagy szerelmem miatt, mégpedig a zene és a tánc miatt. A másik ok, ami talán a legnyomósabb, hogy Taylor boldog lehessen. Évek múltán, talán erre mindenki rájön, illetve még ugyan nem engem igazol az idő, később talán így lesz.
- Akkor ugye eljössz velem ma?! - nézett fel, amikor a ruhájából bújt ki.
- Mondtam már, hogy igen. - mosolyogtam.
- Helyes! Régen buliztunk már együtt... - mondta kissé szomorúan.
- Ez igaz. De tudod, sok a meló az új albummal...
- Várom már, hogy halhassam.
- Egy héttel hamarabb elhozom neked, ígérem.
- Annak örülnék. Kíváncsi vagyok, mit hozol össze.
- Teljesen más, mint az eddigiek. - mondtam keserűen.
- Nem baj, akkor is biztos nagyon jó.
- Remélem, hogy tetszeni fog. Mindenesetre várom már...
- Mikor is adjak ki?
- Augusztus kilencedikén.
- Az még messze van!
- Közelebb, mint hinnéd! Meg így is egy csomó meló van vele, az első kislemez klipjét is holnapután forgatjuk. Ezért is tudtam ma eljönni, és ha minden igaz, akkor holnap is szabad vagyok.
- Legalább pihensz egy kicsit. Rád fér, nyúzottnak tűnsz.
- Csak fáradt vagyok. Reggel héttől bent vagyok a stúdióban, táncpróbák, énektanár, interjúk, fotózások, megbeszélések és meg sorolhatnám.
- Miért csinálod, ha kész vagy tőle?
- Csak most nehéz egy kicsit. Tudom, hogy megéri dolgozni, mert amikor kijön az album, minden könnyebb lesz. - vontam vállat.
- Te tudod... De nehogy baj legyen belőle.
- Dehogy! - nevettem fel, hiszen semmi bajom nem eshet. Miután a papucsát is felvette, lementünk a nappaliba, s ott folytattuk a beszélgetést, immáron Debivel karöltve, aki még mindig a konyhában szorgoskodott a vacsorával s, hogy meggyorsítsam a folyamatot, én is a konyhába mentem, a megkérdezése nélkül, (melyre minden bizonnyal a „Semmit sem kell segíteni!” lett volna a válasz) a megpucolatlan zöldségeket megpucoltam, megmostam, majd még mielőtt összevágtam volna, gondoltam megkérdezem, hogy mit csinálnunk belőle.
- Pároljuk, vagy mit csinál.... - kezdtem bele, amikor kulcszörgésre lettünk figyelmesek.
- Sziasztok! - hallottam meg az ismerős hangot, amire teljesen lefagytam.
- Nem mondtátok, hogy jön! - suttogtam, s néztem hol Make-re, hol Debire, de nem tudtam megmozdulni.
- Nekünk sem szólt! - vágta rá Deb.
- Meglepetés! - lépett a konyhába, s ahogy meglátott, arcáról lefagyott a mosoly, s ő is csak állt és nézett. Nem tudtam mit tegyek, szerencsésebb lett volna hazamennem, másfelől viszont megígértem Make-nek, hogy ma elmegyek vele, és ha itt hagyom, akkor nem tudom, hogy mikor tudjuk bepótolni.
- Szia. - köszönt rám végül...

Prologue & 1. Breaking

Haliho!!
Mostmár valóban folytatódik Tay és Ron története, a prológust és az első részt olvashatjátok!
Remélem tetszeni fog!!

Puszi, Ariel

Majdnem öt év telt el Ronnie és Taylor utolsó, igazi találkozása óta.

Taylor továbbra is forgatott, élte az életét, filmjei hatalmas sikernek örvendeztek. A magánéletére sem lehetett panasza, ugyanis Nicole-lal három évig alkottak egy párt, mígnem a lány megelégelte, hogy Taylor nem tesz semmit. Sokat veszekedtek, Taylor nem volt hajlandó feleségül venni a lányt, s a gyerekre is egyértelműen nemet mondott. Szerette Nicole-t, de nem tudta elképzelni vele a jövőt, s a nő azon elmélete, miszerint a szülés után pár hónappal ismét forgatna, nem egyezett Taylor elveivel, így más kibúvót keresve hárította ezen kérései mindegyikét. Egy este azonban, csak egy levelet talált közös otthonukban, így fájó szívvel, de elengedte a lányt, kérése szerint nem kereste többet, noha rá kellett jönnie, a mellette élő nő inkább volt a barátja, mintsem a szerelme.

Ronnie, mint ahogy azt sejteni lehetett, uralta a slágerlistákat, minden évben új lemezt adott ki, pörgött, sikert sikerre halmozott. Az élete mesébe illően alakult, de a szerelmi élete a romokban hevert. Már több, mint hét hónapja véget vetett kapcsolatának Liam-mel, s azóta sem randizott, nem nyitott senki felé. Minden idejét a munkájának szentelte, kívülről boldognak látszott, de ha kikerült a rivaldafényből, s végre egyedül lehetett, szinte megállás nélkül zokogott. Fájt a lánynak, hogy nincs kire számítania, barátaival már nem tudott annyi időt tölteni, mint amennyit kellett volna, így szép lassan a legjobb barátságokból felszínes kapcsolat lett. Emiatt gyötrődött, érezte, hogy egyedül maradt, s akárhogyan próbálkozott, mindenkit ellökött magától. Márciusban csendesedtek le a dolgai, véget ért a turné, de nem állt meg, azonnal a stúdióba vetette magát, reggeltől estig bent volt, már-már betegesnek látszott munkamániája.

Mindketten sikeresek voltak, megkapták azt, amire igazán vágytak. Minden egyes alkalommal, amikor díjátadóra, fellépésre, premierre került sor, vigyáztak, nehogy találkozniuk kelljen. Ugyan az évek múlásával már kevésbé aggódtak ezen, kimondatlan szabályként, mindkettejük ügyesen kerülte a másikat, s ha netalán mégis összefutottak volna, kínos mosolyok között, s egy odavetett „szia” után sietősen arrébb vonultak.

2019.05.16.

Taylor szemszög:
A torta felvágása és elfogyasztása után kissé szétszéledt a család, s mivel Make meglehetősen elfoglalt volt, mégis anyámat kerestem, hogy megtudjam mi a baja. Sejtésem szerint csak félti Makenát, hiszen ma lett nagykorú, bár nem értettem, hogy miért nem foglalkozik ezzel az én drága húgom.
- Segítsek? – kérdeztem meg anyámat a konyhába érve, s látván, hogy a tányérokat pakolja be a mosogatógépbe.
- Hagyd csak, ennyi az egész! – csukta be az ajtaját, majd benyomott két gombot, s nekidőlt a pultnak. Pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, s vártam amíg kinyitja a szemét.
- Mi a baj anyu?
- Semmi kicsim, csak elfáradtam.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
- Mi bajom lenne?!
- Nem tudom, ezt te mondd meg.
- Tényleg semmiség az egész.
- Make-kel van valami, vagy apával? – kérdeztem kissé tartva a válaszától. – Összevesztetek?
- Nem, dehogy! – mosolyodott el halványan, amiből tudtam, hogy most igazat mondott.
- Anya, kérlek, ne csináld ezt velem, csak mondd el, hogy mi a baj, hátha tudok segíteni! – kérleltem. Utáltam, hogy az utóbbi időben mindent harapófogóval kell kihúznom belőle, s fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet az oka. – Ugye nem neked van valamilyen… bajod? – rémültem meg az elképzeléstől, miszerint esetleg vele van valamilyen gond.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz rám haragudni!
- Nem fogok, csak mondd már! – néztem komolyan a szemébe. Tartottam attól, hogy valami olyat mond, ami ellen semmit sem tehetek.
- Szóval, nagyon figyelj rám, és hallgass végig! – kezdett bele komolyan. – Miután te és Ronnie… szakítottatok… mi… tartottuk a kapcsolatot. Nem haragudtam rá, hiszen ha tudnád, hogy mi az igazi oka annak, hogy elhagyott, te sem tennéd. Nem azért szakított veled, mert nem szeretett vagy, mert nem akart veled lenni. A jövőnek valóban köze volt hozzá, mégpedig annyi, hogy nem akarta, hogy miatta ne legyenek gyerekeid, vagy ne legyen feleséged, aki otthon vár, egyszóval nem akarta, hogy boldogtalan légy. – magyarázta, miközben hangja egyre elhalkult, szemeiből már potyogtak a könnyek.
- Miért mondod ezt most nekem? – kérdeztem halkan, s folyamatosan az arcát pásztáztam. Tudtam, hogy igazat mondott, de talán az igazság jobban fájt, mint a hazugság, amivel eddig hitegettem magam.
- Mert Ronnie… - kezdett bele, s pár másodperc múltán nem bírtam tovább.
- Mi történt vele?
- Nem találják. Mármint… Karen három napja felhívott, hogy nálunk van-e, mire mondtam, hogy nem. Valami tévés interjúra kellett volna mennie, ahol fel is lépet volna, de nem találták sehol, a mobilja meg ki van kapcsolva. Én azt mondtam, hogy hagyják egy kicsit, biztos jól van, mert úgy egy hónapja már nagyon maga alatt volt. De az óta semmi hír róla, Karen azt adta be a sajtónak, hogy beteg lett, de megbeszéltük, hogyha pár napon belül nem kerül elő, akkor a rendőrséghez fog fordulni. Nem tudtam mit csinálhatnék, én is próbáltam hívni, de semmi.
- Hol keresték eddig? – kérdeztem sürgetően.
- A lakásán, a szüleinél, a barátainál, de semmi. Illetve néhány helyen, ahová járni szokott… - vett mély levegőt, így sírása valamelyest csillapodni látszott.
- Liam sem tud róla semmit? – kérdeztem kissé fájdalmasan.
-  Már több mint hét hónapja nincsenek együtt! – csattant fel.
- Tudom. De ettől még egy próbát megér. Mindegy, majd… csak… jelentkezem! – mondtam még, s egy puszit nyomtam anyám arcára. Azonnal a kocsim felé siettem, de pár lépés után még visszafordultam.
- A többieknek… találj ki valamit. Mondd meg nekik, hogy ne haragudjanak! – néztem mélyen a szemébe, majd miután bólintott, kisiettem, s azonnal kocsiba ültem. Fogalmam sem volt, hogy hová kellene mennem, de abban biztos voltam, hogy önszántából tűnt el, és szükségtelen riasztani a rendőröket. Folyamatosan kattogott az agyam, majd ahogy elhajtottam kedvenc helyeim egyike mellett, beugrott, hogy hol lehet. „Hogy miért nem ez jutott azonnal eszembe?!” Csaptam a homlokomra, majd nem törődve a sebességkorlátozással, kiérve az autópályára felvettem egy kényelmes százhúszas tempót, így nem sokkal több, mint fél óra alatt ott voltam a stúdió előtt. Nem igazán értettem, hogy itt miért nem keresték őt eddig, noha nem lehettem benne biztos, hogy valóban itt van, azért reménykedtem benne. Amint leparkoltam, vegyes érzelmekkel szálltam ki az autóból, s indultam el befelé. Ahogy közeledtem, egyre csak gondolkoztam, nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Ha valóban itt van, még mindig el tudom kerülni a találkozást vele, hiszen amint meggyőződtem afelől, hogy itt van, csak fel kell hívnom Karent, és minden meg van oldva, visszarázódhatunk a normális kerékvágásba. A portához érve el is határoztam, és se szó se beszéd, a hetes terem felé vettem az irányt. Ahogy a folyosón haladtam, már láttam, hogy csak onnan szűrődik ki fény, s közelebb érve, s a zenét meghallva biztosra vettem, hogy ő lesz itt, hiszen az a bizonyos szám ment, amire először táncoltunk együtt, s amit a meghallgatásra is hozott. Megszaporázva lépteim hamar az ajtóhoz értem, s óvatosan nyitottam be. Valószínűleg a zene miatt nem vehetett észre, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, teljesen megfagytam. Szívem vad kalapálásba kezdett, dühös voltam, de ugyanakkor lenyűgözött is. Mozgása még mindig magával ragadott, de valahogy nem volt benne a megszokott erő, törékenynek tűnt, soványnak, és nem mellesleg hihetetlenül erőtlennek és fáradtnak. Tudtam, hogy el kellene mennem, de nem bírtam, egyszerűen földbegyökerezett a lábam, s noha az eszem azt súgta, menjek, amíg észre nem vesz, a szívem maradni akart. Fájt így látni őt, s csak sejteni tudtam, hogy mi ennek az oka. A szám végéhez közeledve egyre lassabban mozgott, s az utolsó másodpercekben a földre rogyott. Mély levegőt vettem, ezzel bátorságot és erőt gyűjtve, s pár másodpercnyi csend után hátam továbbra is az ajtófélfának döntve, tapsolni kezdtem. Ijedten kapta hátra a fejét, s amint szemét rám emelte, a mérhetetlen fájdalmat azonnal felfedeztem, s mellé most a döbbenet párosult.
- Mit keresel itt? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Anyu mondta, hogy eltűntél… - feleltem olyan szilárdan, ahogy csak tudtam. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj őt így látnom. Talán a színészi pályának köszönhettem, de a tükörből láttam, hogy arcom teljesen nyugodt, s hangom sem tükrözött mást. Egy árva szót sem szólt, csak lehajtotta a fejét, s arcához kapott. – Tudod, legalább Karennek írhattál volna, hogy jól vagy. Mindenhol kerestek már.
- Miért jöttél el? Ma van Make szülinapja, nem itt lenne a helyed… - motyogta.
- Tévedsz! Ismét… Itt van a helyem, melletted. Egyszer már elengedtem a kezed, hagytam, hogy elmenj, de most nem fogom. Hülyéség volt hinnem neked akkor este. Tudhattam volna, hogy miattam teszed az egészet.
- Taylor… menj el! – nyöszörögte, s láttam amint összerezzen, tudtam, hogy már a sírással küzd.
- Nem megyek! Illetve megyek, de csak veled együtt! – indultam el határozottan felé, s valószínűleg el akart menni, de amint felállt, szemei fent akadtak, s csak egy pillanaton múlt, hogy nem a földre, hanem a kezeimbe hullott. Mondhatni nem lepett meg a dolog, hiszen betegesen sovány volt, amit most érezhettem is, s arca is kialvatlanságról árulkodott, egyszerűen kiütötte magát. Pehelykönnyű volt, alig éreztem meg karjaimban a súlyát, így úgy döntöttem, hogy összeszedem a cuccait, s egyik kezembe tartva őt gyorsan felkaptam a cuccait, majd kisiettem, s megkérve a portást, hogy segítsen, óvatosan betettem a kocsimba. Reméltem, hogy nincs komolyabb baja, s mindössze csak kikapcsolt az agya a kimerültségtől, de kórházba nem akartam vinni, mert akkor biztosan rászáll a sajtó. Gyorsan mentem, s a lakásomhoz érve hálát adtam a parkolónak, s a liftnek is, igyekezve, hogy minél kevesebb emberrel fussunk össze. Otthonomba érve azonnal az ágyba fektettem, s óvatosan levettem a cipőjét és betakartam, majd a nappaliba mentem, s egy SMS-t írtam, amit Karennek és anyámnak küldtem el:

„Szia,
megtaláltam, jól van, csak ki van merülve, így lefektettem aludni. A telefonom kikapcsolom, ne keressetek, majd jelentkezem!
Tay”

Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ez után, de mindenképpen beszélni akartam vele, s a legkevésbé sem volt szükségem arra, hogy zargassanak közben. Gondolkoznom kellett, mégpedig gyorsan, hiszen bármelyik pillanatban felkelhet, s csak reménykedtem benne, hogy hajlandó lesz végighallgatni…

Ronnie szemszög:
Fájdalmasan nyitottam ki szemem, s bíztam benne, hogy az egész csak álom volt, de amint kitisztult a látásom egy ismerős szobában találtam magam. Tudtam jól, hogy hol vagyok, s azonnal kipattantam az ágyból. Menekülőre akartam fogni, s mivel Taylor-t sem láttam, felvettem az ágy mellé helyezett cipőimet és cuccomat, s próbáltam minél halkabban kiosonni a lakásból. Az ajtó pechemre be volt csukva, így óvatosan nyitottam ki.
- Igyekszel valahová? – halottam meg hátam mögül az ismerős, s szívemnek oly kellemes hangot. Megfordult a fejemben, hogy elslisszolok, de valami azt súgta, hogy attól semmivel sem lesz jobb, pláne könnyebb.
- Én csak… - fordultam meg, s torkomon akadt a szó, fogalmam sem volt róla, hogy mit mondhatnék.
- Kialudtad magad? – nézett rám kérdőn, s minden erőfeszítésem ellenére, egy hang sem jött ki. – Gyere, igyunk egy teát. – indult el felém, mire gyorsan félreálltam, s ahogy elhaladt mellettem, hirtelen ötlettől vezérelve kimentem utána. Leültem az ismerős székre, s csak magam elé bambultam, nem bírtam ránézni. Az sem segített sokat, hogy egyszerűen nem tudtam mit érzek. Boldog voltam, hogy újra vele lehetek, hogy ismét láthatom (és nem csak másodpercekre), de ugyanakkor tudtam, hogy nem kellene itt lennem, hiszen ezzel mindkettőnknek csak fájdalmat okozok.  Egy hang a fejemben azt súgta: „Menj amerre csak látsz, ne maradj, azzal csak mindenkinek rosszabb lesz!”, ugyanakkor egy másik hang, mely inkább a szívem felől szólt azt mondogatta: „Várd ki a végét, hagyd, hogy történjenek a dolgok maguktól!”. Az utóbbira hallgattam.
- Tessék. – tolta elém a bögrét, s láttam a színéről, hogy már ízesítette, így óvatosan a számhoz emeltem, kicsit megfújtam, majd egy aprót kortyoltam belőle.
- Köszönöm. – mosolyodtam el, hiszen pont olyan volt, ahogy szerettem, s meglepett, hogy még midig emlékszik arra, hogyan iszom.
- Szívesen. – szürcsölgette ő is a sajátját. Csend telepedett közénk, s láttam rajta, hogy gondolkozik...

Díj! =)

Sziasztok!!
Kaptam egy díjat Mirtill-től, Fancsy-tól és Arya-tól, amit nagyon-nagyon köszönök Nekik!!! :)) Jól esik, komolyan!!

A DÍJ SZABÁLYAI:

1. Tedd ki a logót a blogodra

2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

3. Írj ki 7 dolgot magadról!

4. Küldd tovább 7 írónak (Linkeld a blogjukat!)

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket nálad!

Hét dolog rólam:

1.      A tánc továbbra is eget rengetően fontos számomra, nagy szerepet játszik az életemben.

2.      Mondhatni a végletek embere vagyok, ez a hangulatomon is megnyilvánul.

3.      Imádom a könyveket, először általában neten olvasom el őket, de ami tetszik, azt később meg is veszem. :))

4.      Zene-függő vagyok… pár óránál tovább nem bírom nélküle.

5.      Szeretem a „régi” zenéket is, az ízlésem meghatározhatatlan.

6.      Jelenleg a jobb fülemre nem hallok tökéletesen (alig), mert teli ment vízzel… :DD

7.      Az édességimádatom drasztikus... :D

Most ennyi, hamarosan jön az új rész. Kinek adom tovább?? Kivételesen senkinek, mivel a másik blogomon már leterheltem vele néhány bloggert!

Eredményhirdetés!! :))

Hey Guys!
Nos, ennyi volt, lezártam a szavazást, megvannak az eredmények.
24 e-mail érkezett, illetve 1 kommentár, és ugye volt aki chat-ben írta meg a véleményét.
Ez alapján: 18-an mondtátok, hogy Rihanna legyen elsôsorban az elôadó, ugyanakkor 16-an azt is hozzátettétek, hogy néha azért másoktól is tehetnék fel dalt/fordítást.
A többiek pedig azt mondták, hogy vegyesen legyenek.
Így: Elsôsorban Rihanna dalait fogom mellékelni, azokat fordítom le, de néha, ha a történet úgy adja, akkor másoktól is fogok betenni számokat, illetve azokat is lefordítom és le is tölthetitek! :))
Remélem, mindenki elégedett lesz így!
Köszönöm, hogy idôt szakítottatok erre!!

Puszi, Ariel

Köszöntés!! :))

Sziasztok!!
Ahogy azt már a fôblogon írtam, Taylor és Ronnie története a kérésetekre folytatódik. Remélem, hogy az új részek is elnyerik a tetszésetek.
Az igazat megvallva, nagyon meglepôdtem, amikor sorban kaptam az e-maileket, hiszen nem igazán irtatok a részek végen véleményt.
Az elsô részt akkor teszem fel, mikor már hazaértem a Görögországból, addig is egy kis tartalmat találtok a modulok között. :))

A szavazás eddigi állasáról: 13 mailt kaptam eddig, illetve egy véleményt. Ezt nagyon köszönöm, még várok a kitûzött dátumig, majd meglátjuk, hogy a végén, hogyan alakul, addig nem árulok el semmit. :D

Puszi, Ariel