Sziasztok!
Gondoltam nem halogatom tovább az időt, és még a suli előtt felteszek egy részt, a későbbiekben nem tudom milyen gyakran lesz friss, bár egy pár fejezetet megírtam előre. ;) Kellemes olvasást, ha van kedvetek komizzatok!
Gondoltam nem halogatom tovább az időt, és még a suli előtt felteszek egy részt, a későbbiekben nem tudom milyen gyakran lesz friss, bár egy pár fejezetet megírtam előre. ;) Kellemes olvasást, ha van kedvetek komizzatok!
Puszi, Ariel
Már a felét megittam a teámnak, amikor nem bírtam tovább, s kissé idegesen felcsattantam. Tudtam jól, hogy nem fog megszólalni, és arra vár, hogy én mondjak valamit, de momentán fogalmam sem volt, hogy mit szeretne hallani. Egyfelől biztos voltam benne, hogy Debora elmondta neki az igazságot, de elképzelésem sem volt, hogy ez számít-e valamit, vagy sem. Tudtam, hogy ő már túllépett rajtam, hiszen három évig néztem, illetve hallottam, hogy milyen boldog Nicole-lal, de nem értettem, hogy tegnap este miért jött el értem.
- Kérlek, csak mondd, hogy mit akarsz, én…
- Azt szeretném, ha elmondanád, miért tűntél el. – felelte nyugodtan.
- Én… jobb, ha elmegyek… - álltam fel, s indultam el az ajtóhoz.
- Ne menj! – kapta el a kezem.
- Taylor, nekem ez nem megy. Nem tudok veled itt beszélgetni úgy, mintha misem történt volna. Egyszerűen képtelen vagyok rá. – néztem fel a szemébe.
- Akkor ne beszélj. Csak… hallgass meg. – nézett komolyan rám, már ötletem sem volt, hogy mit akarhat. Mindenesetre bólintottam, mire elengedte a kezem, visszament az asztalhoz, s megvárta, hogy én is leüljek. Egy percig hallgathatott talán, nem tovább, s egy mély sóhaj után végre szóra nyitotta a száját: - Gondolom arra rájöttél, hogy anyu elmondta az igazat… - kezdte, mire ismét csak bólintottam egyet. – Tudod… én… nem értelek. Mármint, hogy gondolhattad, hogy nekem fontosabb az, hogy a feleségemnek tudhassalak, vagy legyen gyerekünk?! Nekem nem számított egy papír, ha te nem vagy velem, és gyereket sem akartam mástól. A legrosszabb az egészben, hogy elhittem neked, amit mondtál, mérges voltam rád, és most kiderül, hogy egy idióta vagyok!
- A múlton ez már mit sem változtat. – feleltem keserűen, bár tudtam, hogy igaza van. – Mindazonáltal így megadtam a lehetőséget arra, hogy boldog légy. Egyáltalán nem voltál idióta, mindössze pontosan tudtam, hogy mit kell ahhoz mondanom, hogy elhidd, amit mondok, ami miatt normális életet élhetsz.
- Akkor lettem volna boldog, ha nem hagysz el.
- Akkor biztosan. De most? Nem akarsz gyereket, igazi családot?
- Egyszer biztosan, ha megtalálom a megfelelő személyt. De most rólad van szó! Meg kell értened, hogy nem fogom hagyni, hogy ismét tönkretedd magad, mert tudom, hogy most azért tűntél el.
- Jól vagyok!
- Dehogy vagy jól!
- De igen… csak egy kis időre volt szükségem.
- Azt másképp is megoldhattad volna, ezt mindketten tudjuk!
- Hogy a francba? – csattantam fel. – Mit mondtam volna?! Ne haragudjatok, de padlót fogtam, és elegem van a nyamvadt kis életemből? Hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam? – magyaráztam hevesen.
- Te is tudod, hogy bármikor felhívhattál volna! – emelte meg ő is a hangját.
- Te komolyan nem érted még mindig?! Én nem tudok veled csevegni, mint két régi barát.
- Nem én akartam, hogy ez így legyen… - mutatott rá.
- Valóban nem akartad. De így utólag… még mindig azt gondolod, hogy együtt kellett volna maradnunk? – kérdeztem kissé ironikusan. Csend szállt közénk, nem nézett a szemembe, mindvégig az asztal lapján járatta tekintetét. – Mindjárt gondoltam. – álltam fel, s az ajtó felé indultam, majd még mielőtt becsuktam volna magam mögött, megálltam és visszanéztem rá, de ugyanúgy ült, nem mozdult. – Köszönöm, hogy elhoztál és vigyáztál rám. – mondtam a könnyeimmel küszködve, majd lesiettem, s kilépve az első taxit leintettem és a stúdióhoz mentem, ahol az autómat hagytuk. Kifizetve azonnal átültem a sajátomba, s hazafelé vettem az irányt, fáradtan rogytam az ágyamba, de a könnyek csak nem jöttek, hiszen a szomorúság mellett valahogy boldog is voltam. Szomorú voltam, hiszen tudtam, hogy a saját érdekemben nem találkozhatom vele, ugyanakkor boldog voltam, hogy láthattam, és beszéltem vele. Az ő érzései ugyan megváltoztak, de a sajátomé? Egy szemernyit sem. Mindenesetre tudtam, hogy jobb lesz elkerülnöm őt, még ha nagyon is nehéz lesz, akkor is. Hogy eltereljem a gondolataim, elővettem a mobilom, kikerestem Karen számát és a hívás gombra kattintottam.
- Szia Ronnie, már vártam, hogy hívj! - szólt bele Karen idegesen.
- Szia Karen, figyelj, ne haragudj, én csak...
- Ne is magyarázkodj, minden helyre fog jönni! Jól vagy?
- Igen, most már jól. A mai fellépést remélem nem mondtad le.
- Még nem. De nem lenne jobb, ha mégis megtenném?
- Nem! Mindenképpen el akarok menni, hidd el, ez kell most nekem.
- Ahogy szeretnéd! - egyezett bele, s még pár dolgot pontosítottunk, majd letettük, én pedig ismét a munkába vetettem magam...
- Kérlek, csak mondd, hogy mit akarsz, én…
- Azt szeretném, ha elmondanád, miért tűntél el. – felelte nyugodtan.
- Én… jobb, ha elmegyek… - álltam fel, s indultam el az ajtóhoz.
- Ne menj! – kapta el a kezem.
- Taylor, nekem ez nem megy. Nem tudok veled itt beszélgetni úgy, mintha misem történt volna. Egyszerűen képtelen vagyok rá. – néztem fel a szemébe.
- Akkor ne beszélj. Csak… hallgass meg. – nézett komolyan rám, már ötletem sem volt, hogy mit akarhat. Mindenesetre bólintottam, mire elengedte a kezem, visszament az asztalhoz, s megvárta, hogy én is leüljek. Egy percig hallgathatott talán, nem tovább, s egy mély sóhaj után végre szóra nyitotta a száját: - Gondolom arra rájöttél, hogy anyu elmondta az igazat… - kezdte, mire ismét csak bólintottam egyet. – Tudod… én… nem értelek. Mármint, hogy gondolhattad, hogy nekem fontosabb az, hogy a feleségemnek tudhassalak, vagy legyen gyerekünk?! Nekem nem számított egy papír, ha te nem vagy velem, és gyereket sem akartam mástól. A legrosszabb az egészben, hogy elhittem neked, amit mondtál, mérges voltam rád, és most kiderül, hogy egy idióta vagyok!
- A múlton ez már mit sem változtat. – feleltem keserűen, bár tudtam, hogy igaza van. – Mindazonáltal így megadtam a lehetőséget arra, hogy boldog légy. Egyáltalán nem voltál idióta, mindössze pontosan tudtam, hogy mit kell ahhoz mondanom, hogy elhidd, amit mondok, ami miatt normális életet élhetsz.
- Akkor lettem volna boldog, ha nem hagysz el.
- Akkor biztosan. De most? Nem akarsz gyereket, igazi családot?
- Egyszer biztosan, ha megtalálom a megfelelő személyt. De most rólad van szó! Meg kell értened, hogy nem fogom hagyni, hogy ismét tönkretedd magad, mert tudom, hogy most azért tűntél el.
- Jól vagyok!
- Dehogy vagy jól!
- De igen… csak egy kis időre volt szükségem.
- Azt másképp is megoldhattad volna, ezt mindketten tudjuk!
- Hogy a francba? – csattantam fel. – Mit mondtam volna?! Ne haragudjatok, de padlót fogtam, és elegem van a nyamvadt kis életemből? Hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam? – magyaráztam hevesen.
- Te is tudod, hogy bármikor felhívhattál volna! – emelte meg ő is a hangját.
- Te komolyan nem érted még mindig?! Én nem tudok veled csevegni, mint két régi barát.
- Nem én akartam, hogy ez így legyen… - mutatott rá.
- Valóban nem akartad. De így utólag… még mindig azt gondolod, hogy együtt kellett volna maradnunk? – kérdeztem kissé ironikusan. Csend szállt közénk, nem nézett a szemembe, mindvégig az asztal lapján járatta tekintetét. – Mindjárt gondoltam. – álltam fel, s az ajtó felé indultam, majd még mielőtt becsuktam volna magam mögött, megálltam és visszanéztem rá, de ugyanúgy ült, nem mozdult. – Köszönöm, hogy elhoztál és vigyáztál rám. – mondtam a könnyeimmel küszködve, majd lesiettem, s kilépve az első taxit leintettem és a stúdióhoz mentem, ahol az autómat hagytuk. Kifizetve azonnal átültem a sajátomba, s hazafelé vettem az irányt, fáradtan rogytam az ágyamba, de a könnyek csak nem jöttek, hiszen a szomorúság mellett valahogy boldog is voltam. Szomorú voltam, hiszen tudtam, hogy a saját érdekemben nem találkozhatom vele, ugyanakkor boldog voltam, hogy láthattam, és beszéltem vele. Az ő érzései ugyan megváltoztak, de a sajátomé? Egy szemernyit sem. Mindenesetre tudtam, hogy jobb lesz elkerülnöm őt, még ha nagyon is nehéz lesz, akkor is. Hogy eltereljem a gondolataim, elővettem a mobilom, kikerestem Karen számát és a hívás gombra kattintottam.
- Szia Ronnie, már vártam, hogy hívj! - szólt bele Karen idegesen.
- Szia Karen, figyelj, ne haragudj, én csak...
- Ne is magyarázkodj, minden helyre fog jönni! Jól vagy?
- Igen, most már jól. A mai fellépést remélem nem mondtad le.
- Még nem. De nem lenne jobb, ha mégis megtenném?
- Nem! Mindenképpen el akarok menni, hidd el, ez kell most nekem.
- Ahogy szeretnéd! - egyezett bele, s még pár dolgot pontosítottunk, majd letettük, én pedig ismét a munkába vetettem magam...
2020.05.19.
Az elmúlt egy év ismét munkával telt, ami kissé ugyan fárasztó is volt, de nagyon élveztem. Az új albumom is nemsokára megjelenik, illetve két nap múlva kezdjük forgatni az első kislemezem klipjét, de még mielőtt bármi nagyba is vágnám a fejszém, muszáj elmennem valahova, ugyanis mar három hónapja feléjük sem dugtam az orrom. Továbbra is tartottam Debi-vel a kapcsolatot, Makena-val is találkoztam, annyi a különbség a kicsivel több, mint egy évvel ez előtthöz képest, hogy már nem kell mindent titokban csinálnunk. Taylor tudja, hogy találkozunk, csak azt nem, hogy mikor, és ezt én akartam, hogy így legyen. Még mindig hiányzott, de nem akartam vele találkozni. Ahogy leállítottam a motort, kiszálltam, és a hátsó ajtó felé vettem az irányt, hogy kiszedjem Make szülinapi ajándékát, ugyanis tizenhatodikán nem akartam idejönni. Amint kivettem az ülésről, becsuktam az ajtót, lezártam a kocsit, s a jól ismert ajtó felé vettem az irányt, s három kopogással jeleztem, hogy megérkeztem. Egy perc sem telt el, mikor Debi kitárta előttem az ajtót, s két nagy ölelés között beljebb invitált. A konyhában sertepertélt, míg Make a szobájában hevert az ágyon, de amint bedugtam a fejem, felpattant, s a nyakamba vetette magát. Ahogy elengedett, odaadtam neki az ajándékát, s nem teketóriázott, azonnal felvette a ruhakölteményt, s a hozza járó cipőt.
- Ez gyönyörű, de igazán nem kellett volna! - ölelt meg.
- Dehogynem kell! Gondoltam passzol ahhoz az ékszer szetthez, amit Taylor-tól kaptál. - vontam vállat.
- Honnan tudod, hogy mit kaptam tőle? - kérdezte gyanakvóan.
- Igazság szerint vásárolni voltam Karennel, és elmondta, hogy elege van Taylor-ból, mert nem tudja eldönteni, hogy mit vegyen neked, és kinézett egy ékszer szettet. Nekem nagyon tetszett, de valahogy nem tudtam elképzelni rajtad, így kicsit szétnéztem, és megtaláltam azt, amit végül megkaptál. Mondtam Karennek, hogy beszelje rá Tay-t erre, de mint kiderült, nem kellett győzködnie, mert szerinte is ez jobban illet hozzád. Ennyi a sztori. - mosolyodtam el, s látszólag Make kissé csalódott volt, noha nem adott hangot ennek, pontosan tudtam, hogy miért. Szerinte Taylor és én tökéletes páros voltunk, és nem kellett volna feladnom őt a munkám miatt. De nem is a munkám miatt adtam fel a kapcsolatunk, hanem az életem, és egy másik nagy szerelmem miatt, mégpedig a zene és a tánc miatt. A másik ok, ami talán a legnyomósabb, hogy Taylor boldog lehessen. Évek múltán, talán erre mindenki rájön, illetve még ugyan nem engem igazol az idő, később talán így lesz.
- Akkor ugye eljössz velem ma?! - nézett fel, amikor a ruhájából bújt ki.
- Mondtam már, hogy igen. - mosolyogtam.
- Helyes! Régen buliztunk már együtt... - mondta kissé szomorúan.
- Ez igaz. De tudod, sok a meló az új albummal...
- Várom már, hogy halhassam.
- Egy héttel hamarabb elhozom neked, ígérem.
- Annak örülnék. Kíváncsi vagyok, mit hozol össze.
- Teljesen más, mint az eddigiek. - mondtam keserűen.
- Nem baj, akkor is biztos nagyon jó.
- Remélem, hogy tetszeni fog. Mindenesetre várom már...
- Mikor is adjak ki?
- Augusztus kilencedikén.
- Az még messze van!
- Közelebb, mint hinnéd! Meg így is egy csomó meló van vele, az első kislemez klipjét is holnapután forgatjuk. Ezért is tudtam ma eljönni, és ha minden igaz, akkor holnap is szabad vagyok.
- Legalább pihensz egy kicsit. Rád fér, nyúzottnak tűnsz.
- Csak fáradt vagyok. Reggel héttől bent vagyok a stúdióban, táncpróbák, énektanár, interjúk, fotózások, megbeszélések és meg sorolhatnám.
- Miért csinálod, ha kész vagy tőle?
- Csak most nehéz egy kicsit. Tudom, hogy megéri dolgozni, mert amikor kijön az album, minden könnyebb lesz. - vontam vállat.
- Te tudod... De nehogy baj legyen belőle.
- Dehogy! - nevettem fel, hiszen semmi bajom nem eshet. Miután a papucsát is felvette, lementünk a nappaliba, s ott folytattuk a beszélgetést, immáron Debivel karöltve, aki még mindig a konyhában szorgoskodott a vacsorával s, hogy meggyorsítsam a folyamatot, én is a konyhába mentem, a megkérdezése nélkül, (melyre minden bizonnyal a „Semmit sem kell segíteni!” lett volna a válasz) a megpucolatlan zöldségeket megpucoltam, megmostam, majd még mielőtt összevágtam volna, gondoltam megkérdezem, hogy mit csinálnunk belőle.
- Pároljuk, vagy mit csinál.... - kezdtem bele, amikor kulcszörgésre lettünk figyelmesek.
- Sziasztok! - hallottam meg az ismerős hangot, amire teljesen lefagytam.
- Nem mondtátok, hogy jön! - suttogtam, s néztem hol Make-re, hol Debire, de nem tudtam megmozdulni.
- Nekünk sem szólt! - vágta rá Deb.
- Meglepetés! - lépett a konyhába, s ahogy meglátott, arcáról lefagyott a mosoly, s ő is csak állt és nézett. Nem tudtam mit tegyek, szerencsésebb lett volna hazamennem, másfelől viszont megígértem Make-nek, hogy ma elmegyek vele, és ha itt hagyom, akkor nem tudom, hogy mikor tudjuk bepótolni.
- Szia. - köszönt rám végül...
Az elmúlt egy év ismét munkával telt, ami kissé ugyan fárasztó is volt, de nagyon élveztem. Az új albumom is nemsokára megjelenik, illetve két nap múlva kezdjük forgatni az első kislemezem klipjét, de még mielőtt bármi nagyba is vágnám a fejszém, muszáj elmennem valahova, ugyanis mar három hónapja feléjük sem dugtam az orrom. Továbbra is tartottam Debi-vel a kapcsolatot, Makena-val is találkoztam, annyi a különbség a kicsivel több, mint egy évvel ez előtthöz képest, hogy már nem kell mindent titokban csinálnunk. Taylor tudja, hogy találkozunk, csak azt nem, hogy mikor, és ezt én akartam, hogy így legyen. Még mindig hiányzott, de nem akartam vele találkozni. Ahogy leállítottam a motort, kiszálltam, és a hátsó ajtó felé vettem az irányt, hogy kiszedjem Make szülinapi ajándékát, ugyanis tizenhatodikán nem akartam idejönni. Amint kivettem az ülésről, becsuktam az ajtót, lezártam a kocsit, s a jól ismert ajtó felé vettem az irányt, s három kopogással jeleztem, hogy megérkeztem. Egy perc sem telt el, mikor Debi kitárta előttem az ajtót, s két nagy ölelés között beljebb invitált. A konyhában sertepertélt, míg Make a szobájában hevert az ágyon, de amint bedugtam a fejem, felpattant, s a nyakamba vetette magát. Ahogy elengedett, odaadtam neki az ajándékát, s nem teketóriázott, azonnal felvette a ruhakölteményt, s a hozza járó cipőt.
- Ez gyönyörű, de igazán nem kellett volna! - ölelt meg.
- Dehogynem kell! Gondoltam passzol ahhoz az ékszer szetthez, amit Taylor-tól kaptál. - vontam vállat.
- Honnan tudod, hogy mit kaptam tőle? - kérdezte gyanakvóan.
- Igazság szerint vásárolni voltam Karennel, és elmondta, hogy elege van Taylor-ból, mert nem tudja eldönteni, hogy mit vegyen neked, és kinézett egy ékszer szettet. Nekem nagyon tetszett, de valahogy nem tudtam elképzelni rajtad, így kicsit szétnéztem, és megtaláltam azt, amit végül megkaptál. Mondtam Karennek, hogy beszelje rá Tay-t erre, de mint kiderült, nem kellett győzködnie, mert szerinte is ez jobban illet hozzád. Ennyi a sztori. - mosolyodtam el, s látszólag Make kissé csalódott volt, noha nem adott hangot ennek, pontosan tudtam, hogy miért. Szerinte Taylor és én tökéletes páros voltunk, és nem kellett volna feladnom őt a munkám miatt. De nem is a munkám miatt adtam fel a kapcsolatunk, hanem az életem, és egy másik nagy szerelmem miatt, mégpedig a zene és a tánc miatt. A másik ok, ami talán a legnyomósabb, hogy Taylor boldog lehessen. Évek múltán, talán erre mindenki rájön, illetve még ugyan nem engem igazol az idő, később talán így lesz.
- Akkor ugye eljössz velem ma?! - nézett fel, amikor a ruhájából bújt ki.
- Mondtam már, hogy igen. - mosolyogtam.
- Helyes! Régen buliztunk már együtt... - mondta kissé szomorúan.
- Ez igaz. De tudod, sok a meló az új albummal...
- Várom már, hogy halhassam.
- Egy héttel hamarabb elhozom neked, ígérem.
- Annak örülnék. Kíváncsi vagyok, mit hozol össze.
- Teljesen más, mint az eddigiek. - mondtam keserűen.
- Nem baj, akkor is biztos nagyon jó.
- Remélem, hogy tetszeni fog. Mindenesetre várom már...
- Mikor is adjak ki?
- Augusztus kilencedikén.
- Az még messze van!
- Közelebb, mint hinnéd! Meg így is egy csomó meló van vele, az első kislemez klipjét is holnapután forgatjuk. Ezért is tudtam ma eljönni, és ha minden igaz, akkor holnap is szabad vagyok.
- Legalább pihensz egy kicsit. Rád fér, nyúzottnak tűnsz.
- Csak fáradt vagyok. Reggel héttől bent vagyok a stúdióban, táncpróbák, énektanár, interjúk, fotózások, megbeszélések és meg sorolhatnám.
- Miért csinálod, ha kész vagy tőle?
- Csak most nehéz egy kicsit. Tudom, hogy megéri dolgozni, mert amikor kijön az album, minden könnyebb lesz. - vontam vállat.
- Te tudod... De nehogy baj legyen belőle.
- Dehogy! - nevettem fel, hiszen semmi bajom nem eshet. Miután a papucsát is felvette, lementünk a nappaliba, s ott folytattuk a beszélgetést, immáron Debivel karöltve, aki még mindig a konyhában szorgoskodott a vacsorával s, hogy meggyorsítsam a folyamatot, én is a konyhába mentem, a megkérdezése nélkül, (melyre minden bizonnyal a „Semmit sem kell segíteni!” lett volna a válasz) a megpucolatlan zöldségeket megpucoltam, megmostam, majd még mielőtt összevágtam volna, gondoltam megkérdezem, hogy mit csinálnunk belőle.
- Pároljuk, vagy mit csinál.... - kezdtem bele, amikor kulcszörgésre lettünk figyelmesek.
- Sziasztok! - hallottam meg az ismerős hangot, amire teljesen lefagytam.
- Nem mondtátok, hogy jön! - suttogtam, s néztem hol Make-re, hol Debire, de nem tudtam megmozdulni.
- Nekünk sem szólt! - vágta rá Deb.
- Meglepetés! - lépett a konyhába, s ahogy meglátott, arcáról lefagyott a mosoly, s ő is csak állt és nézett. Nem tudtam mit tegyek, szerencsésebb lett volna hazamennem, másfelől viszont megígértem Make-nek, hogy ma elmegyek vele, és ha itt hagyom, akkor nem tudom, hogy mikor tudjuk bepótolni.
- Szia. - köszönt rám végül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése