Prologue & 1. Breaking

Haliho!!
Mostmár valóban folytatódik Tay és Ron története, a prológust és az első részt olvashatjátok!
Remélem tetszeni fog!!

Puszi, Ariel

Majdnem öt év telt el Ronnie és Taylor utolsó, igazi találkozása óta.

Taylor továbbra is forgatott, élte az életét, filmjei hatalmas sikernek örvendeztek. A magánéletére sem lehetett panasza, ugyanis Nicole-lal három évig alkottak egy párt, mígnem a lány megelégelte, hogy Taylor nem tesz semmit. Sokat veszekedtek, Taylor nem volt hajlandó feleségül venni a lányt, s a gyerekre is egyértelműen nemet mondott. Szerette Nicole-t, de nem tudta elképzelni vele a jövőt, s a nő azon elmélete, miszerint a szülés után pár hónappal ismét forgatna, nem egyezett Taylor elveivel, így más kibúvót keresve hárította ezen kérései mindegyikét. Egy este azonban, csak egy levelet talált közös otthonukban, így fájó szívvel, de elengedte a lányt, kérése szerint nem kereste többet, noha rá kellett jönnie, a mellette élő nő inkább volt a barátja, mintsem a szerelme.

Ronnie, mint ahogy azt sejteni lehetett, uralta a slágerlistákat, minden évben új lemezt adott ki, pörgött, sikert sikerre halmozott. Az élete mesébe illően alakult, de a szerelmi élete a romokban hevert. Már több, mint hét hónapja véget vetett kapcsolatának Liam-mel, s azóta sem randizott, nem nyitott senki felé. Minden idejét a munkájának szentelte, kívülről boldognak látszott, de ha kikerült a rivaldafényből, s végre egyedül lehetett, szinte megállás nélkül zokogott. Fájt a lánynak, hogy nincs kire számítania, barátaival már nem tudott annyi időt tölteni, mint amennyit kellett volna, így szép lassan a legjobb barátságokból felszínes kapcsolat lett. Emiatt gyötrődött, érezte, hogy egyedül maradt, s akárhogyan próbálkozott, mindenkit ellökött magától. Márciusban csendesedtek le a dolgai, véget ért a turné, de nem állt meg, azonnal a stúdióba vetette magát, reggeltől estig bent volt, már-már betegesnek látszott munkamániája.

Mindketten sikeresek voltak, megkapták azt, amire igazán vágytak. Minden egyes alkalommal, amikor díjátadóra, fellépésre, premierre került sor, vigyáztak, nehogy találkozniuk kelljen. Ugyan az évek múlásával már kevésbé aggódtak ezen, kimondatlan szabályként, mindkettejük ügyesen kerülte a másikat, s ha netalán mégis összefutottak volna, kínos mosolyok között, s egy odavetett „szia” után sietősen arrébb vonultak.

2019.05.16.

Taylor szemszög:
A torta felvágása és elfogyasztása után kissé szétszéledt a család, s mivel Make meglehetősen elfoglalt volt, mégis anyámat kerestem, hogy megtudjam mi a baja. Sejtésem szerint csak félti Makenát, hiszen ma lett nagykorú, bár nem értettem, hogy miért nem foglalkozik ezzel az én drága húgom.
- Segítsek? – kérdeztem meg anyámat a konyhába érve, s látván, hogy a tányérokat pakolja be a mosogatógépbe.
- Hagyd csak, ennyi az egész! – csukta be az ajtaját, majd benyomott két gombot, s nekidőlt a pultnak. Pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, s vártam amíg kinyitja a szemét.
- Mi a baj anyu?
- Semmi kicsim, csak elfáradtam.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
- Mi bajom lenne?!
- Nem tudom, ezt te mondd meg.
- Tényleg semmiség az egész.
- Make-kel van valami, vagy apával? – kérdeztem kissé tartva a válaszától. – Összevesztetek?
- Nem, dehogy! – mosolyodott el halványan, amiből tudtam, hogy most igazat mondott.
- Anya, kérlek, ne csináld ezt velem, csak mondd el, hogy mi a baj, hátha tudok segíteni! – kérleltem. Utáltam, hogy az utóbbi időben mindent harapófogóval kell kihúznom belőle, s fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet az oka. – Ugye nem neked van valamilyen… bajod? – rémültem meg az elképzeléstől, miszerint esetleg vele van valamilyen gond.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz rám haragudni!
- Nem fogok, csak mondd már! – néztem komolyan a szemébe. Tartottam attól, hogy valami olyat mond, ami ellen semmit sem tehetek.
- Szóval, nagyon figyelj rám, és hallgass végig! – kezdett bele komolyan. – Miután te és Ronnie… szakítottatok… mi… tartottuk a kapcsolatot. Nem haragudtam rá, hiszen ha tudnád, hogy mi az igazi oka annak, hogy elhagyott, te sem tennéd. Nem azért szakított veled, mert nem szeretett vagy, mert nem akart veled lenni. A jövőnek valóban köze volt hozzá, mégpedig annyi, hogy nem akarta, hogy miatta ne legyenek gyerekeid, vagy ne legyen feleséged, aki otthon vár, egyszóval nem akarta, hogy boldogtalan légy. – magyarázta, miközben hangja egyre elhalkult, szemeiből már potyogtak a könnyek.
- Miért mondod ezt most nekem? – kérdeztem halkan, s folyamatosan az arcát pásztáztam. Tudtam, hogy igazat mondott, de talán az igazság jobban fájt, mint a hazugság, amivel eddig hitegettem magam.
- Mert Ronnie… - kezdett bele, s pár másodperc múltán nem bírtam tovább.
- Mi történt vele?
- Nem találják. Mármint… Karen három napja felhívott, hogy nálunk van-e, mire mondtam, hogy nem. Valami tévés interjúra kellett volna mennie, ahol fel is lépet volna, de nem találták sehol, a mobilja meg ki van kapcsolva. Én azt mondtam, hogy hagyják egy kicsit, biztos jól van, mert úgy egy hónapja már nagyon maga alatt volt. De az óta semmi hír róla, Karen azt adta be a sajtónak, hogy beteg lett, de megbeszéltük, hogyha pár napon belül nem kerül elő, akkor a rendőrséghez fog fordulni. Nem tudtam mit csinálhatnék, én is próbáltam hívni, de semmi.
- Hol keresték eddig? – kérdeztem sürgetően.
- A lakásán, a szüleinél, a barátainál, de semmi. Illetve néhány helyen, ahová járni szokott… - vett mély levegőt, így sírása valamelyest csillapodni látszott.
- Liam sem tud róla semmit? – kérdeztem kissé fájdalmasan.
-  Már több mint hét hónapja nincsenek együtt! – csattant fel.
- Tudom. De ettől még egy próbát megér. Mindegy, majd… csak… jelentkezem! – mondtam még, s egy puszit nyomtam anyám arcára. Azonnal a kocsim felé siettem, de pár lépés után még visszafordultam.
- A többieknek… találj ki valamit. Mondd meg nekik, hogy ne haragudjanak! – néztem mélyen a szemébe, majd miután bólintott, kisiettem, s azonnal kocsiba ültem. Fogalmam sem volt, hogy hová kellene mennem, de abban biztos voltam, hogy önszántából tűnt el, és szükségtelen riasztani a rendőröket. Folyamatosan kattogott az agyam, majd ahogy elhajtottam kedvenc helyeim egyike mellett, beugrott, hogy hol lehet. „Hogy miért nem ez jutott azonnal eszembe?!” Csaptam a homlokomra, majd nem törődve a sebességkorlátozással, kiérve az autópályára felvettem egy kényelmes százhúszas tempót, így nem sokkal több, mint fél óra alatt ott voltam a stúdió előtt. Nem igazán értettem, hogy itt miért nem keresték őt eddig, noha nem lehettem benne biztos, hogy valóban itt van, azért reménykedtem benne. Amint leparkoltam, vegyes érzelmekkel szálltam ki az autóból, s indultam el befelé. Ahogy közeledtem, egyre csak gondolkoztam, nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Ha valóban itt van, még mindig el tudom kerülni a találkozást vele, hiszen amint meggyőződtem afelől, hogy itt van, csak fel kell hívnom Karent, és minden meg van oldva, visszarázódhatunk a normális kerékvágásba. A portához érve el is határoztam, és se szó se beszéd, a hetes terem felé vettem az irányt. Ahogy a folyosón haladtam, már láttam, hogy csak onnan szűrődik ki fény, s közelebb érve, s a zenét meghallva biztosra vettem, hogy ő lesz itt, hiszen az a bizonyos szám ment, amire először táncoltunk együtt, s amit a meghallgatásra is hozott. Megszaporázva lépteim hamar az ajtóhoz értem, s óvatosan nyitottam be. Valószínűleg a zene miatt nem vehetett észre, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, teljesen megfagytam. Szívem vad kalapálásba kezdett, dühös voltam, de ugyanakkor lenyűgözött is. Mozgása még mindig magával ragadott, de valahogy nem volt benne a megszokott erő, törékenynek tűnt, soványnak, és nem mellesleg hihetetlenül erőtlennek és fáradtnak. Tudtam, hogy el kellene mennem, de nem bírtam, egyszerűen földbegyökerezett a lábam, s noha az eszem azt súgta, menjek, amíg észre nem vesz, a szívem maradni akart. Fájt így látni őt, s csak sejteni tudtam, hogy mi ennek az oka. A szám végéhez közeledve egyre lassabban mozgott, s az utolsó másodpercekben a földre rogyott. Mély levegőt vettem, ezzel bátorságot és erőt gyűjtve, s pár másodpercnyi csend után hátam továbbra is az ajtófélfának döntve, tapsolni kezdtem. Ijedten kapta hátra a fejét, s amint szemét rám emelte, a mérhetetlen fájdalmat azonnal felfedeztem, s mellé most a döbbenet párosult.
- Mit keresel itt? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Anyu mondta, hogy eltűntél… - feleltem olyan szilárdan, ahogy csak tudtam. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj őt így látnom. Talán a színészi pályának köszönhettem, de a tükörből láttam, hogy arcom teljesen nyugodt, s hangom sem tükrözött mást. Egy árva szót sem szólt, csak lehajtotta a fejét, s arcához kapott. – Tudod, legalább Karennek írhattál volna, hogy jól vagy. Mindenhol kerestek már.
- Miért jöttél el? Ma van Make szülinapja, nem itt lenne a helyed… - motyogta.
- Tévedsz! Ismét… Itt van a helyem, melletted. Egyszer már elengedtem a kezed, hagytam, hogy elmenj, de most nem fogom. Hülyéség volt hinnem neked akkor este. Tudhattam volna, hogy miattam teszed az egészet.
- Taylor… menj el! – nyöszörögte, s láttam amint összerezzen, tudtam, hogy már a sírással küzd.
- Nem megyek! Illetve megyek, de csak veled együtt! – indultam el határozottan felé, s valószínűleg el akart menni, de amint felállt, szemei fent akadtak, s csak egy pillanaton múlt, hogy nem a földre, hanem a kezeimbe hullott. Mondhatni nem lepett meg a dolog, hiszen betegesen sovány volt, amit most érezhettem is, s arca is kialvatlanságról árulkodott, egyszerűen kiütötte magát. Pehelykönnyű volt, alig éreztem meg karjaimban a súlyát, így úgy döntöttem, hogy összeszedem a cuccait, s egyik kezembe tartva őt gyorsan felkaptam a cuccait, majd kisiettem, s megkérve a portást, hogy segítsen, óvatosan betettem a kocsimba. Reméltem, hogy nincs komolyabb baja, s mindössze csak kikapcsolt az agya a kimerültségtől, de kórházba nem akartam vinni, mert akkor biztosan rászáll a sajtó. Gyorsan mentem, s a lakásomhoz érve hálát adtam a parkolónak, s a liftnek is, igyekezve, hogy minél kevesebb emberrel fussunk össze. Otthonomba érve azonnal az ágyba fektettem, s óvatosan levettem a cipőjét és betakartam, majd a nappaliba mentem, s egy SMS-t írtam, amit Karennek és anyámnak küldtem el:

„Szia,
megtaláltam, jól van, csak ki van merülve, így lefektettem aludni. A telefonom kikapcsolom, ne keressetek, majd jelentkezem!
Tay”

Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ez után, de mindenképpen beszélni akartam vele, s a legkevésbé sem volt szükségem arra, hogy zargassanak közben. Gondolkoznom kellett, mégpedig gyorsan, hiszen bármelyik pillanatban felkelhet, s csak reménykedtem benne, hogy hajlandó lesz végighallgatni…

Ronnie szemszög:
Fájdalmasan nyitottam ki szemem, s bíztam benne, hogy az egész csak álom volt, de amint kitisztult a látásom egy ismerős szobában találtam magam. Tudtam jól, hogy hol vagyok, s azonnal kipattantam az ágyból. Menekülőre akartam fogni, s mivel Taylor-t sem láttam, felvettem az ágy mellé helyezett cipőimet és cuccomat, s próbáltam minél halkabban kiosonni a lakásból. Az ajtó pechemre be volt csukva, így óvatosan nyitottam ki.
- Igyekszel valahová? – halottam meg hátam mögül az ismerős, s szívemnek oly kellemes hangot. Megfordult a fejemben, hogy elslisszolok, de valami azt súgta, hogy attól semmivel sem lesz jobb, pláne könnyebb.
- Én csak… - fordultam meg, s torkomon akadt a szó, fogalmam sem volt róla, hogy mit mondhatnék.
- Kialudtad magad? – nézett rám kérdőn, s minden erőfeszítésem ellenére, egy hang sem jött ki. – Gyere, igyunk egy teát. – indult el felém, mire gyorsan félreálltam, s ahogy elhaladt mellettem, hirtelen ötlettől vezérelve kimentem utána. Leültem az ismerős székre, s csak magam elé bambultam, nem bírtam ránézni. Az sem segített sokat, hogy egyszerűen nem tudtam mit érzek. Boldog voltam, hogy újra vele lehetek, hogy ismét láthatom (és nem csak másodpercekre), de ugyanakkor tudtam, hogy nem kellene itt lennem, hiszen ezzel mindkettőnknek csak fájdalmat okozok.  Egy hang a fejemben azt súgta: „Menj amerre csak látsz, ne maradj, azzal csak mindenkinek rosszabb lesz!”, ugyanakkor egy másik hang, mely inkább a szívem felől szólt azt mondogatta: „Várd ki a végét, hagyd, hogy történjenek a dolgok maguktól!”. Az utóbbira hallgattam.
- Tessék. – tolta elém a bögrét, s láttam a színéről, hogy már ízesítette, így óvatosan a számhoz emeltem, kicsit megfújtam, majd egy aprót kortyoltam belőle.
- Köszönöm. – mosolyodtam el, hiszen pont olyan volt, ahogy szerettem, s meglepett, hogy még midig emlékszik arra, hogyan iszom.
- Szívesen. – szürcsölgette ő is a sajátját. Csend telepedett közénk, s láttam rajta, hogy gondolkozik...