10. Excitement

Sziasztok!!
Meghoztam az új részt, nem is fűznék hozzá semmit. Kellemes olvasást!!

Puszi, Ariel

Valamivel több, mint négy óranyi tanácskozás után végül meglett a lista, s elégedett voltam, hiszen azok a dalok, amikhez ragaszkodtam, mert Taylor-ral mindketten azt mondtuk rá, hogy ezt mindenkeppen rá kell, hogy kerüljön, piacképesek voltak, így még győzködnöm sem kellett őket.
Mire hazaértem már nagyon fáradt voltam, s örültem, amiért a következő három napot pihenéssel tölthetem, ugyanis nem sok lehetőségem volt erre az elmúlt időszakban. Viszont ha arra gondoltam, hogy ezután már a fellépések következnek, akkor ismét izgatott lettem, hiszen a kedvenc részem az egészben az, ha a színpadon állhatok, énekelhetek és táncolhatok.
Egészen idáig elő sem vettem a telefonom, le voltam halkítva, így gyorsan elővettem, hiszen úgy sejtettem, Tay hívott már. Ahogy a kijelzőre pillantottam, sejtésem beigazolódott, már kétszer hívott, de valószínűleg rájött, hogy miért nem vettem fel, így egy SMS-t irt.

Szia kincsem,
gondolom sokáig vagy ma bent, mert nem vetted fel. Mindegy, ha jössz, csörgess meg.
Szeretlek, T.

Végigolvasva kicsit sietősebbre fogtam, összepakoltam azokat a dolgokat, amik kelleni fognak a következő napokban, s most a pizsamát sem felejtettem el. Még gyorsan lezuhanyoztam, megvacsoráztam, majd bepattantam a kocsimba, s Taylor-hoz hajtottam, csak a parkolóból csörgettem meg.
Szinte vánszorogva tettem meg a lakásáig az utat, s hálát adtam, amiért van lift, és nem lépcsőznöm kellett.
Az ajtó elé érve bekopogtam, s pár másodperc múlva kitárult előttem az ajtó.
- Szia. - mosolyodtam el, amikor megláttam.
- Szia. - mondta ő is, s belépve azonnal megcsókolt, a lábával lökte be az ajtót.
- Ennyire hiányoztam?
- Még ennél is jobban.
- Te is nekem. - somolyogtam még mindig, levettem a cipőm, s azonnal a szoba felé vettem az irányt, majd lepakolva vissza kimentem a konyhába, mivel a nappaliban nem láttam Tay-t.
- Tessék. - nyomott a kezembe egy vízzel teli poharat, s ő is kortyolt párat, majd letette a pultra, és megállt.
- Köszi. - mondtam, miután leküldtem az egészet.
- Szívesen. De most menjünk aludni, mert mindjárt összeesel. Ellentétben velem, ugyanis nem keltettel fel.
- Benne vagyok. Amúgy meg megmondtam, hogy nem keltelek fel. - ragadtam kézen, s mentünk be így a szobába, majd gyorsan átöltöztem, s befészkeltem magam az ágyba, szorosan Tay mellé. Finoman cirógatni kezdte a hátam, csak néztünk egymásra, s éreztem, hogy a pillaim elnehezednek, s pár perc múltán elnyomott az álom...

Reggel, pontosabban délelőtt a telefonomra keltem, s meglepődtem, hogy már tizenegy óra van, ráadásul Taylor sem volt mellettem. Átaludtam az éjszakát, egyszer sem ébredtem meg.
- Szia Kim, mondd. – hangom még meglehetősen reszelősen csengett.
- Szia Ronnie. Csak szólni akartam, hogy el ne felejtsd ma háromtól az interjút, illetve a jövő héttel kapcsolatban egyeztetnünk kellene. Van néhány új fellépési lehetőség.
- Tudod, hogy mire szoktam igent mondani, azokra bólints rá.
- Rendben. Illetve ma négytől a szalonba is be vagy jelentve.
- Jó, hogy mondod, mert teljesen kiment a fejemből. Köszi Kim, ez minden?
- Igen.
- Holnapra van valami?
- Még nem terveztünk semmit.
- Akkor ne is vállalj el semmit, mert dolgom van.
- Oké, ki is húztam azt a napot. - nevetett fel, s halkan én is kuncogtam.
- Akkor szia, Karennek mondd meg, hogy majd felhívom.
- Oké. Szia Ronnie. - köszönt el ő is, majd bontottam a vonalat. Nagyot sóhajtva visszadőlte az ágyba, majd egy kis nyújtózkodás után előbb a fürdőszobába, aztán a nappaliba mentem, ahol Taylor-t sejtettem, s nem lepődtem meg, hogy éppen a TV-ben nézett valami meccset.
- Jó reggelt! – sétáltam mögé, s öleltem át hátulról.
- Neked is álomszuszék. – mondta, miközben megfogta a kezeim, lejjebb húzott, s így nyomott az arcomra egy puszit. Gyorsan megkerültem a kanapét, és befészkeltem magam a válla tövébe, hátam simogatta, de a TV-re koncentrált.

Pár percig bírtam így, ugyanis muszáj volt valamit ennem, így a konyhába siettem, felkaptam egy almát, majd vissza a nappaliba és ismét leültem a díványra. Azon gondolkoztam, hogyan is alakítsam a napom. Háromtól van egy rádiós interjú, ami negyed óránál több nem lehet, és telefonon keresztül bonyolítjuk le. Négyre a szalonba kell mennem, ez már időigényesebb, legalább két óra, így hatnál előbb semmiképpen sem végzek.
- Mikor indul a gép?
- Kilenckor. – felelte egyszerűen.
- Szerintem csak holnap…
- Már elintéztem, együtt megyünk. Illetve külön, de egy gépen. – még mindig ugyanolyan monoton hangon beszélt, és nem figyelt rám. Ugyan megnyugtatott, hogy ezt már ő elintézte, kedves volt tőle, de zavart, hogy rám se hederít. Egy nagyot sóhajtva felálltam és betrappoltam a szobába, majd a bőröndömből kivettem egy fehér nadrágot és egy lila felsőt. Ha megérkezünk, akkor sem fogok fázni, annak ellenére sem, hogy az időeltolódás miatt éjfélre érünk oda. Gyorsan magamra kaptam a ruháim, feldobtam egy szolid sminket, igazítottam a hajamon, és bedobáltam mindent a táskámba, amire szükségem lehet. Felvéve a cipőmet is, Taylor-hoz mentem, s egy puszit nyomtam az arcára.
- Majd jövök. – mondtam, s éreztem, amint kérdő tekintete a hátamba fúródik, de nem foglalkoztam vele, legalább megérti, hogy milyen érzés nekem az, amikor nem figyel rám. Beültem a kocsimba, és a Starbucks-hoz hajtottam. Kint ültem le, s nem lepődtem meg, hogy vagy tíz papi máris vad fotózásba kezdett.
- Szia Karen, mit csinálsz?
- Éppen az album cover fotózását beszélem meg Marc-kal.
- Veled van, vagy telefonon?
- Itt van mellettem.
- Akkor mi lenne, ha találkoznánk a szokásos Starcucks-ban? Én már itt vagyok, szóval bármikor jöhettek.
- Jó, egy tíz-tizenöt perc múlva ott vagyunk, úgyis egyeztetnünk kell pár dolgot.
- Rendben, várlak titeket. Szia.
- Szia Ron. – azzal bontottam a vonalat, s a kávémat kezdtem szürcsölni.

Amint megérkeztek, munkához láttunk, egyeztettük a fellépéseket, a fotózás időpontját, illetve az interjúk és egyéb fotózások pontos időpontját és helyszínét.
- Karen, ha megkérlek eljönnél velem. Tudom, hogy rengeteg dolgod van, de most nem bírnám ki egyedül.
- Ümm, persze, de miért nem Kim megy veled?
- Szegény lányt túlterheltem mostanában, jár neki egy kis pihenő. – mosolyodtam el.
- És nekem nem? – nevetett fel.
- De, természetesen neked is. Amikor csak szeretnéd…
- Tudod, hogy csak vicceltem. – vágott közbe, mire már én is csak nevetni tudtam. Imádtam Karenben, hogy odavan a munkájáért, és sosem panaszkodik, még akkor sem, amikor kibírhatatlan munkákkal láttam el. Egyszerűen mindig csak teszi a dolgát, magától értetődően, s sokat tudtam tanulni tőle az elmúlt években, hiszen nem tudom, hogyan vészeltem volna át nélküle egy-egy húzósabb időszakot, és ezért borzasztó hálás voltam.
- Imádlak. – mondtam egészen komolyan, mire szeretetteljes mosoly terült szét finom arcán.
- Ne mondj nekem ilyeneket, mert elbőgöm magam. – felelte kissé elérzékenyülten.
- Elég legyen lányok, mert férfi létemre én is mindjárt bőgök, amúgy is két perc múlva interjú.
- Így elszaladt az idő? Huhh… Jut eszembe, beszéltél Kimmel? – fordultam ismét Karenhez.
- Igen, mindent letisztáztunk. Megtudhatom, hová készülsz? – mosolyodott el mindentudóan.
- Persze, hogy megtudhatod. Taylor nagymamájához. Most lesz hetven éves, és mivel már nem bujkálunk egymás elől, így Make külön kérésére én is odautazom.
- Örülök, hogy végre sikerült túllendülnötök a múlton. Merőben megkönnyítettétek vele a dolgom. – mosolyodott el ismét.
- Igen, már kezdett megzakkanni. – nevetett fel Marc.
- Nem is! – bökte őt oldalba, majd a telefonjára lettünk figyelmesek, ugyanis csörögni kezdett. – Szóltam Kimnek, hogy hozzám irányítsa a hívást, mert együtt vagyunk. – tért vissza a hivatalos hangjához.
- Jól van.
- Készen állsz?
- Persze. – bólintottam megerősítésképp.

Az interjú jól ment, bejelentettem az album címét, illetve, hogy pár napon belül nyilvánosságra hozzuk a tracklistát, majd egy kis ízelítőt is kap a közönség. A szokásos kérdésekre a már megszokott válaszokat adtam, bár nem éreztem monotonnak az egészet, nem bántam volna, ha valami új is történik. Mindenesetre, ahogy végeztünk, még pár percet eltöltöttünk a kávézóban, majd ismét kocsiba ültem, és a szalonhoz hajtottam. Jól esett egy kis kényeztetés, hogy ismét mindenem normálisan néz ki, nem mellesleg, hogy elfogadhatóan jelenhetek meg Taylor családja előtt. Tudom, hogy őket nem annyira érdekli a külső, de nem akartam, hogy úgy tűnjön, a fiukhoz nem vagyok elég jó… ez sokkal inkább foglalkoztatott most, hogy újra együtt vagyunk. Hiszen előbb-utóbb ők is meg fogják tudni, és félelemmel töltött el a gondolat, hogy mit fognak gondolni. A múlt fényében nem csodálnám, ha nem örülnének a dolognak, hiszen fájdalmat okoztam Taylor-nak, akármennyire is próbálom elhinni, hogy tényleg helyesen döntöttem, hogy próbáltam neki adni egy esélyt a normális életre…