21. Or does it?

Hazafelé vettük az irányt, s mivel még mindig nagyon izgatott voltam, elkezdtem átlapozni a bútorok teljes listáját, amikhez szerencsére kisebb képek is társultak. Bár Taylor nélkül nem akartam dönteni, kiválasztottam pár dolgot, amit mindenképpen meg szeretnék tartani.
- A bútorokat nézed?
- Igen. Gondoltam átfutom őket...
- Szóval már azt tervezgeted, hogy vegyél rá, hogy bizonyos dolgokat megtartsunk? – lebuktam.
- Nem, dehogy! – mosolyodtam el angyalian. – De ha mégis így lenne, akkor van valami tipped, ami beválna? – pillantottam rá a szemem sarkából, így láttam, ahogy felnevet.
- Majd megbeszéljük. Most inkább azt találjuk ki, hogy mikor mondjuk el a családnak a nagy hírt?
- Hát... arra gondoltam, hogy ugye holnap van Dan szülinapja. Ezt a napot hagyjuk meg neki, ez legyen csak az övé. Talán másnap reggel, még mielőtt elindulnánk.
- Nekem megfelel. Anyu örülni fog, és Make is odalesz. Meg mindenki.
- Apukád viszont nem annyira.
- Lehet, hogy egyetértett a döntéseddel, de már rájöhetett, hogy ez egyikünknek sem volt túlságosan boldog időszak. Úgy értem, egyikünk sem tette túl magát a másikon.
- Igazad van. Jut eszembe, Nick is jön.
- Mi?
- Csak gondoltam előre szólok. Make említette valamelyik nap, szóval szeretném, ha nem lógnál a nyakukon.
- A húgomnak elment az esze!
- Inkább neked – mutattam rá, mire egy óriási vigyort kaptam válaszul.
- Csak miattad. – Oké, hát ott helyben el tudtam volna olvadni. Folyamatosan bombázott az ehhez hasonló bókjaival, amiket nem tudtam hová tenni. A semmiből jött, de hatalmassá fejlődött. Odahajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Nekem pedig miattad – súgtam a fülébe, majd visszaültem a helyemre, és az ölemben heverő kupacra meredtem. – Mi legyen a szerződéssel? Közös ügyvédet keressünk, vagy tartsuk meg a sajátjaink?
- Hát, nem tudom. Szerintem egy közös ügyvéd jó lenne, de valamelyikünkét kellene kiválasztani, őket már ismerjük. Nem akarok egy teljesen ismeretlenhez menni, ráadásul azzal is biztosan lesz macera, hogy mindkettőnk nevére legyen íratva.
- Hát, nem lesz egyszerű, az biztos. Viszont minél hamarabb meg kéne ejteni a találkozót, mert szeptember közepétől már semmi időm sem lesz, nemhogy költözni.
- Akkor mi lenne, ha felhívnánk az ügyvédem, és megkérdeznénk, hogy szabad-e ma. Ha pedig nem, akkor felhívjuk a tiéd.
- Nekem megfelel – vontam vállat. Taylor a kezembe nyomta a telefonját, feltette a fülére a head-setet, én pedig kikerestem a megfelelő számot. Beszélt egy ideig, de aránylag gyorsan letette. – Na?
- Fél óra múlva vár az irodájában minket. Diszkrét hely, mélygarázzsal – kacsintott rám.
- Oké – bólintottam, de a szívem heves vágtába kezdett.  Ez a hívás még közelebb vitt minket a közös élet felé, s nagyon reméltem, hogy minden rendben fog menni.

Három órával később elégedetten léptünk ki az ügyvéd irodájából. Néhány kisebb zökkenőt leszámítva a szerződés tökéletes volt, s Taylorral alá is írtuk. Az ügyvéd azt mondta, hogy már csak az a lista kell, illetve a pénz átutalása, a többit intézi ő. Ez nemcsak megkönnyítette a dolgunkat, de valamilyen szinten biztonságérzetet is nyújtott.
Amikor visszaültünk a kocsiba, Taylor mosolyogva fordult felém, amit viszonoztam. Nem szóltunk egy szót sem, nem volt rá szükség, hiszen láttam a szemeiben, hogy ugyanazt érzi, amit én.
Lassan felém hajolt, s a néma kérésre én is úgy helyezkedtem, hogy közelebb kerüljek hozzá. Az arcomat a két keze közé fogta, s előbb mélyen a szemembe nézett, majd megcsókolt. Ajkai puhán becézgették az enyémet, s ahogy egyre hevesebbek lettünk, tudtam, lassan átlépjük azt a határt, amikor már nem tudunk megállni, így óvatosan eltoltam magamtól.
- Menjünk hozzám – utasítottam. Látszólag tetszett neki az, amit mondtam, hiszen szándékosan nem a haza szót használtam. A közös otthonunk még vár ránk, de már kétség kívül a miénk lesz.
- Igazad van – mosolygott tovább.
Ahogy megálltunk, kényelmes tempóban mentünk fel, de az ajtómhoz érve megtorpantam. Nyitva volt az ajtó, sőt, nemcsak nyitva, tárva-nyitva. Úrrá lett rajtam a félelem, minden, amit eddig csak elképzelni tudtam, lejátszódott a szemem előtt, a fenyegetőlevelek felelevenedtek, s a tüdőmben rekedt a levegő. Taylor azonnal a háta mögé lökött.
- Maradj itt! – parancsolta.
- De... – kezdtem ellenkezni, de a számra tette a kezét, és olyan határozottan nézett rám, hogy megértettem. Semmi szüksége arra, hogy még miattam is aggódjon. A háta megfeszült, halk léptekkel a lakásomhoz ment, majd óvatosan benézett. Szinte azonnal ellazult, így mellé sétáltam, és bár a látvány sokkolt, valamelyest megnyugodtam. Beljebb sétáltunk, s megálltunk a felfordulás kellős közepén.

Karen állt a feldúlt nappalim közepén, és értetlenül meredt kettősünkre, végül egy nagyot sóhajtott, és elindult felénk, hogy megöleljen minket. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, bár azt azonnal tudtam, hogy betörtek hozzám.
- Mi a franc történt itt? – tört ki belőlem, mire elengedett.
- Betörtek.
- Azt látom!
- Ha felvetted volna a telefonod, már tudnál róla. De most már értem, hogy miért nem tetted – pillantott Taylorra majd rám mindentudóan.
- Mi csak... szórakoztunk egy kicsit – hazudtam, bár némi igazság volt benne. Egész nap csodásan éreztem magam... vagy legalábbis mostanáig.
- Házat néztünk – felelte nyugodtan Tay. Mérgesen néztem fel rá, mire csak egy mosolyt kaptam.
- Házat? Hogy? – meredt ránk Karen.
- Összeköltözünk.
- Atya világ, le kell ülnöm! – kapkodott levegő után, majd lerogyott a kanapémra, ami nem éppen a helyén volt. – Oké, magyarázzátok el! – nézett mindkettőnkre megrovón, s egy beletörődő sóhaj kíséretében oldalba böktem Tay-t, majd az ajtóhoz mentem, hogy legalább behajtsam.
- Összejöttünk – kezdett bele kissé sután.
- Azt mindjárt gondoltam! De mégis mikor? És miért nem szóltatok?!
- Mert még senki sem tudja. Próbaidőn voltunk, a családom is csak holnapután tudja meg – nézett rá csúnyán Tay.
- Ne nézz rá így, te mondtad meg neki az igazat! – tettem keresztbe magam előtt a karom.
- Jó, ez igaz. De úgyis kiszedte volna belőlünk, ismered! – Erre csak elfintorodtam.
- Hé, még várok valamire!
- Oké. Még júniusban döntöttünk úgy, hogy újrakezdjük, vagy sokkal inkább folytatjuk. De mivel nem tudtuk, hogy mi lesz a vége, ezért még nem akartuk senkinek elmondani.
- És ez lett a vége! Egy közös ház.
- Nem lehetne, hogy örülj nekünk?
- Nem! Mármint a fracba, persze, hogy örülök. De te hazudtál nekem két teljes hónapig! Te pedig... – fordult felém gyilkos pillantással – nemcsak ebben hazudtál, de a levéllel kapcsolatban is. Azt mondtad, hogy nem tudod, kire gondol ez a féreg, amikor a levélben a titokzatosnak hitt valakit emlegeti!
- Tudom, és sajnálom! Erről jut eszembe! Te is megmagyarázhatnád, hogy mi a fészkes fene történt itt. – Eleinte még dühösen méregetett, majd tekintete megenyhült, s egy sóhajjal kísérve feállt.
- Ne haragudjatok, tényleg örülök nektek, csak haragszom, amiért nem szóltatok – mosolyodott el...