19. Some problems are...

Valamivel több, mint egy héttel később izgatottan vártam, hogy Taylor megérkezzen. Alapvetően gyorsan eltelt az idő, mivel meglehetősen eseménydúsak voltak a napjaim, de nem felhőtlenek. Az albumom kiválóan teljesített az eladási listákon, a kritikák is jók voltak, a közönség pedig majd’ megőrült tőle. A maradék szabadidőmben, hogy lekössem a figyelmem, keresgélni kezdtem. Házakat. Nem tudtam, hogy Taylor mennyire gondolta komolyan a dolgot, de reméltem, hogy igen, és mivel a promóció és egyéb munkálatokon kívül is maradt időm, ezt csináltam. Rengeteg címet kiírtam, s amikor pár nappal ezelőtt beszéltem róla Tay-nek, azt mondta hívjam fel az ingatlanosokat. Így hát telefonáltam, és készen voltam arra, hogy egy egész napot nézelődéssel töltsek, Taylor-ral karöltve. Mindenkitől diszkréciót kértem, nem alacsony prémium összeget ajánlva érte, már amennyiben nem tudódik ki semmi. Ezt az egészet újabb, három fenyegetőlevél árnyékolta be, és akármennyire is igyekeztem erősnek mutatni magam, a harmadik már hatással volt rám. Nem mondanám, hogy féltem kimenni az utcára, de a szavak, melyekkel leírta, hogy miként fog elkapni, és jobb belátásra bírni azaz őrült, megrémített. Próbáltam kizárni a gondolataimból a dolgot, csak hát nem éppen sikerült, és feszültebb voltam, mint kellett volna, ami a kapcsolatunkra is kihatott. Bár csak telefonon beszéltünk Tay-el, gyakran összekaptunk minden hülyeségen, és ugyan utána kibékültünk, és megbeszéltük a dolgot, majdnem minden hívás veszekedésbe torkollott. Kétségeim támadtak az összeköltözést illetően, de tudtam, hogy csak azon múlik az egész, hogy képesek vagyunk-e megoldani a problémáinkat, vagy sem. És mivel szerettem őt, hittem benne, hogy sikerülni fog, ha igazán akarjuk. Ettől függetlenül türelmetlenül nézegettem a mobilom kijelzőjét, hogy ellenőrizzem az időt. 

Már éppen azon voltam, hogy megcsörgetem Tay-t, amikor kopogást hallottam az ajtómon, s egy gyors ellenőrzés után kinyitottam, és berántottam őt magamhoz, hogy a lehető leggyorsabban tapasszam a számat az övére. Nem volt rest, szorosan magához húzott, s olyan hevesen csókolt, hogy abban a percben még a nevemet is elfelejtettem.
- Szia! – mosolyogtam fel rá, amikor szétváltunk.
- Szia, szépségem! – nyomott egy puszit a számra, majd csak egy picit, de arrébb tolt magától, hogy végigmérjen. Ahogy a szeme az arcomról a mellkasomra siklott, lefejtette magáról a kezeimet és egy lépést hátrálva, dühös képet vágva fejezte be a kémlelést. Nem tudtam, hogy mi nem tetszik neki, így gyorsan magamra néztem. A felsőm se átlátszó nem volt, még csak túlzottan rám sem tapadt és melltartó is volt rajtam, a sort pedig, amit viseltem, ugyancsak egy egyszerűbb darab volt. Értetlenül kaptam fel a fejem, hogy mogorva tekintetét álljam. Már szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi baja van, amikor megszólalt.
- Megint fogytál! – mondta valamivel hangosabban, mint a normál hangerő lett volna, a hangja pedig méreggel telt meg.
- Csak egy kicsit, nem olyan vészes. – próbáltam megbékíteni, oda is léptem hozzá, de ellépett mellőlem.
- Nem vészes? Ron, néztél tükörbe? Csont és bőr vagy!
- Ez nem igaz! – mondtam ingerülten. Elegem volt, hogy minden ismerősöm ezzel jön. Hol a francban élnek ezek?! Pontosan tudhatnák, hogy a tökéletes megjelenés kötelező a szakmámban, nem engedhetem meg magamnak, hogy elhízzak.
- Ne ellenkezz. A lapockád majdnem átszúrta a kezem, amikor megöleltelek! Össze foglak törni, ha így folytatod! – immáron az aggodalom is kicsendült a szavaiból, s nem tudtam rá tovább haragudni.
- Tay, csak… sok az edzésem érted? Ez most egy kemény időszak, de ennek is vége lesz, oké?
- Nem Ronnie! Nem oké! Egyáltalán nem az! Ne mondd, hogy az edzések miatt van, mert ez nem igaz! A francba is, eszed azokat a vackokat, már ha eszedbe jut ugye, mert van, hogy elfelejted! Ez nem normális értsd meg! Ahogy az sem igaz, hogy vége lesz, mert a próbák után jön a turné, az ugye még keményebb lesz. Szóval nem, marhára nem oké.
- Befejezted?
- Nem! – csattant fel, már majdnem kiabált.
- Nagyon gyorsan halkítsd le magad, vagy húzz a fenébe! Azért jöttél, hogy kritizálj? Mert én ebből nem kérek! – indultam el a nappaliba, de elkapta a kezem, és visszafordított magához.
- Én… nem akartam veszekedni veled. De kiborít a gondolat, hogy a legközelebbi találkozónk alkalmával már azzal is eltöröm valamid, hogy megölellek, érted? – bár nyugtatólag mondta, sikerült még jobban felhúznia.
- Összetörsz? Hol hagytad az eszed? Nem porcelánból vagyok, ha nem tűnt volna fel! – húzódtam el tőle, s végül a konyhába mentem, hogy igyak pár korty vizet, talán az egy kicsit lehűt.
- Hány kiló vagy?
- Hogy?
- Hány kiló vagy? – ismételte meg a kérdését. Elsőre is hallottam, csak hát nem akartam válaszolni, mert tudtam, hogy kiakasztaná a dolog.
- Ötvennyolc. – mondtam végül.
- Ne hazudj! – kiabált rám. Sokáig habozhattam, mert ezt azonnal rávágta.
- Ötvennégy, most boldog vagy?!
- Nem, egyáltalán nem vagyok az. Ron, az ég szerelmére! – kezdett bele, a hangja kérlelő volt, mire a szívem összefacsarodott. Az arcára szomorúság és aggodalom ült ki, amit egyszerűen nem tudtam elviselni. – Te is tudod, hogy imádlak, nem kritizálni akarlak, de aggódom érted. Egy hete még ötvenhat voltál, és ez… kiborít érted? Lassan izomból kezdesz majd fogyni, mert más nem maradt. Én…
- Jó, megígérem, hogy oda fogok figyelni, hogy többet egyek, így jó lesz? – sétáltam oda hozzá, a kezeimet pedig a dereka köré fontam, mire magához húzott, és a hajamba fúrta az arcát. – Tudom, hogy vészesen néz ki, de egészséges vagyok, és jól érzem magam. Csak… mostanában sokat stresszelek, vagy nem is tudom. Nem akarok veled veszekedni.
- Ahogy én sem. De el sem tudod képzelni, hogy milyen ezt látnom. Amikor… amikor tavaly megtaláltalak a táncteremben… majd’ beleőrültem abba, hogy elveszíthetlek, pedig akkoriban nem voltunk együtt igazán.
- Igazán? Miért máshogy igen? – néztem fel rá immáron mosolyogva.
- Te elfelejtettél egy percre is? Mert én nem. – mondta őszintén.
- Nem, soha nem feledkeztem meg rólad. Rengetegszer előfordult, hogy arra gondoltam, de jó lenne felhívni téged, és elmondani mi történt, vagy megmutatni, hogy mit vettem, vagy csak jó éjszakát kívánni, hogy a te hangod legyen az utolsó, amit hallok. Ez nagyon nyálas?
- Nem, nem az. – nevetett fel. – Pláne így, hogy megkérdezted.
- Akkor jó. – nyomtam az ajkaira egy puszit. – Mit gondolsz, indulhatunk?
- Igen, már alig várom. – vigyorgott, és a derekamnál fogva átölelve tartott, míg leértünk az autóhoz. 

Bár nem haragudtam már rá, mert megértettem, hogy aggódik, azért nem estek jól a lelkemnek a szavai, és kissé lelombozódtam. Annak viszont nagyon örültem, hogy sikerült megbeszélnünk a dolgot, és őszinték voltunk egymáshoz.
- Mire gondolsz? – kérdezte hirtelen, és ahogy feleszméltem, rájöttem, hogy már majdnem ott vagyunk az első helyen, vagyis jó’ harmincöt perce csendben voltunk.
- Semmire.
- Semmire? Szerintem biztos gondolsz valamire az okos fejeddel, nem vagy üresfejű.
- Jó, ha tudni akarod, akkor kettőnkre gondoltam. Hogy jól esett, hogy sikerült megbeszélnünk a dolgokat, és hogy őszintén el tudjuk egymásnak mondani az érzéseink. Meg hogy nagyon remélem, ezen az sem fog változtatni, hogy összeköltözünk.
- Nem fog. – simított végig a karomon. – Megérkeztünk. – állt be egy ház elé. A környék jó volt, de kissé közelinek éreztem a többi házat, illetve nem a tengerparton volt, de a hirdetés alapján elég jónak ígérkezett, így kiszálltunk, majd kézen fogva a felé az ingatlanos felé vettük az irányt, aki az első pár házat meg fogja mutatni.
- Jó napot! Ha jól sejtem mi beszéltünk telefonon. Adeline Wilmer. – fogott velem kezet mosolyogva. Azonnal feltűnt, hogy nem jött zavarba, de még csak nagyon meg sem nézett minket, ugyan azt mondtam neki, hogy a barátom elkísér, de azt nem, hogy ez Taylor lesz.
- Veronica Harris. – mosolyogtam rá én is, mire mintha egy kicsit felengedett volna. Lehet, hogy hozzászokott a híresebb emberekhez, de az aggodalmát meg tudtam érteni. Sosem lehetett tudni, hogy az ügyfél egy hárpia, vagy egy aránylag normális ember. Úgy sejtettem könnyen együtt tudunk majd működni.
- Taylor Lautner, örvendek. – nyújtott kezet Tay is, mire a nő szélesebben mosolygott, mint eddig. Nem pocsékoltam tovább rájuk a figyelmem, a házat kezdtem szemrevételezni, és elég mulatságos dolgokat vettem észre.
- Úgyszintén. Készen állnak? Bemehetünk? Veronica? – nézett rám Adeline, mire megembereltem magam, és bólintottam.
- Ha nem veszi sértésnek, tegeződjünk. Csak Ronnie.
- Rendben, ez nekem is jobban tetszik. – indult el befelé, majd magyarázni kezdett. – A házat, ahogy a hirdetésben is szerepelt, még kettőezer-kettőben építették, aztán a múlt évben újították fel. Az orosz vonások meglehetősen feltűnőek, az első tulajdonos ugyanis ilyen nemzetiségű volt.
- Már értem mi ez a rengeteg szín meg…
- Giccs? – fejezte be helyettem Tay, mire mosolyogva bólintottam egyet. Még csak az ajtóig jutottunk, de már az sem tetszett, ugyanis a fa ajtó kék elemekkel volt tűzdelve, ami szép szín, csak nem ebben az esetben. Ennek ellenére bementünk, de azonnal tudtam, hogy ez bizony nem az a ház, amit mi keresünk. Kezdetben kőpadló volt, aztán ezt fa váltotta fel, de a lépcső mellett, a nappali résznél megint kő volt letéve, valami istenverte sárga színben, így olyan volt, mintha egy kutyasereg vizelte volna le. A fal tört fehér volt, de az ajtókeretek illetve az ablak kialakítása is… furcsán hatott.
- Tay?
- Hmm?
- Szerintem ne is menjünk tovább. Nem tetszik. Túl habos az egész. – magyaráztam neki, mire Adeline is megállt. – Persze, ha te meg…
- Egyetértek. – nyomott egy puszit az arcomra. – Menjünk a következőhöz. – fordult meg velem, majd előrementünk, és míg a nő bezárta az ajtót és bekapcsolta a riasztót, mi beültünk a kocsiba.
- Biztos, hogy neked sem tetszett? – kérdeztem azért.
- Egész biztos. De ha tetszett volna sem számít, mert csak olyan házat veszünk meg, ami mindkettőnknek megfelel. – jelentette ki, mire csak hülyén vigyorogni kezdtem…